II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
I.
Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból
csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem
Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe
a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést
ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában
a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon
fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére
a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el
sem a könnygázt
sem a fájdalmat
de azért is
Én vagyok Spartacus!
apa a szim-ben Boeingjével,
fia is sokat játszott éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?
robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.
öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.
fekete lány
még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.
életnek hívtuk mind, ami fáj
s először kérdeztük: miért?
még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.
holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.
felnőttek szeméből tanultunk sírni
gyermekünk szeme tett benne profikká
amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.
csokorba haikut?
Liz Taylor ikebana –
tán egy, mit kétszer
az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.
olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.
múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.
sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.
vág a menetszél.
rendszám? minek – önkéntes
az összes rendőr.
minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.
proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba.
fogpiszkáló isten ínyén –
törik s terítőn marad –
táguló múlt tófelszínén
megpattanó kődarab.
volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.
de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.
Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
