halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz
Endre ötlete nyomán
Tag: élet
Az út örök
mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.
hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?
a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.
lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.
Túl a csúcson
az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.
a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.
homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,
s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.
Kihordanám
VIII. szonett
szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.
szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.
szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.
ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.
2020. április 13-22.
Kihordanám
V. szonett
kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.
kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.
egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?
s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.
2020. április 13-22.
Kihordanám
II. szonett
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.
vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.
ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.
de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.
2020. április 13-22.
Alle-glória
műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.
öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,
húsz-per-húsz, viccelt az elme –
s tisztábban lát-e ma, mondd.
érzések kétes magánya,
jobb-e, hogy rég láttalak,
túl sok, túl kevés talánya
titkod volt, titkod marad.
hűtőre tapadt egy évünk,
mágnes egy század falán,
porolj le minket, még élünk –
új élet ez már talán?
szélmoraj szenderül bennem,
izolált élet-siker,
szélvédőd őrzi holt tettem,
rózsád eltiport-iker.
maradsz egy szőke-fürt-emlék,
alle-glóriák, hitek,
Tarkovszkij-vízbe írt esték –
idd ki mind, lelkem fizet.
… mint az emberek a sót,
mint Tarkovszkij a vizet
Egyre megyek
ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem
buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper
de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók
s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon
boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél
koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés
s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek
Szilánk
új kis csésze, porcelán
belé képzelt óceán
illatozik, gőzölög
felszántják a gőzösök
kihörpintem, kortyolom
nem is édes, korholom
asztal szélén porcelán
elpárolgó óceán
végét már jól ismerem
félek, tán le is verem
Szimultán
mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.
sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.
szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.
Gézuka
Konyhabútoromra dőlve néztem körül a kis lakásomon. Tompa, boldogságszerű érzés terült el lassan bennem, s egy másodpercmutató-kattanást hangossá tevő csend ült el a konyhán.
Győztem! – hangzott a ki nem mondott gondolat. A nyitott ajtón át tekintetem végigsiklott a szobabútor felett. Megvan a mosógép, a porszívó, a rádió, sőt még a varrógép is. A bankban pedig 30 ezer forintos takarékbetét nehezebb napokra.
Több évtized után ekkor jutott először eszembe Gézuka. Egy hónapban születtünk, s óvodás korunk óta voltunk játszópajtások.
Emlékszem, mikor az oviban gyurmából formáztam játék kisautót, Gézuka pedig csillogó piros matchboxot húzott elő a zsebéből. Én még a 20-as gyerekbiciklin tekertem, amikor ő 4-váltós versenykerékpárt kapott, igazi csavart kormányrúddal. Én Yamaha furulyán próbálgattam egy Boney M dallamot, náluk kazettás magnóról szólt az a dal – a New Jerseyben élő nagybácsi küldte a SANYO-t.
Gézuka jele versenyautó volt az oviban. Ma Amerikában él. Azt mesélik róla, hogy a Baltic avenue-n már négy háza van, és a Mediterranean avenue-n egy piros hotelt építtet.
Mindig jobb játékai voltak, ám e percben nem biztos, hogy boldogabb ember nálam. Aki szanatóriumba kerül, háromszor nem dob, és a kórházban is hiába mutatná fel a ‘get out of jail’ kártyáját.
Ha más táblán is, de egy helyre megyünk.
Majd
majd kinő a szárnyad
majd benő fejed
majd rájössz, mi várhat
s hogy mit nem lehet
majd találsz egy fillért
majd dagad zsebed
majd megérted, nincs mért
s csak nyírod gyeped
majd fáj, hogy elhagytad
majd megjő eszed
majd viszketnek rajtad
a beforrt sebek
majd harcolsz egy harcot
majd kérded, hova
még felragyog arcod
s nem voltál soha