Kategória: versciklus

William Shakespeare – 110. szonett

vers / versciklus

Minek tagadni, látta görbe út
bohócruhám, az ár alatt kinált
erényt, eszem belezve élt borút,
s a láng szülötte régi új hibát.
De hidd, ha gőgös, ódzkodó felem
ma színigaz szemébe nézni hagy,
az új nap íze ferde éjeken
jelezte, hű szerelmem egy: te vagy.
A hányatott hajóm a révbe ért
a védöbölbe vetve horgonyát,
s marad kikötve jóbarátomért,
ki istenem, megóv, s nyugalmat ád.
   Az itt-meg-ott után, kebelbarát –
   ha menny talán nem is – fogadj be hát.

A harmadik versszak magyarul jobb a révbe érni metaforával, és tudjuk hogy a 116. szonettben is kedves költői kép volt a szerelem által óvott hajó a mester számára.

William Shakespeare – Sonnet CX

William Shakespeare – 27. szonett

vers / versciklus

A testem elcsigázva, ágyba lök,
s ha sóhajom kisérve elterül,
le mégsem áll a szín, az út örök:
amíg henyél, a gondolat repül
feléd; e messzi, átmenő helyen,
zarándokútra hajt a buzgalom,
szemernyi szemhunyást sem ád eszem:
sötétbe mélyre néz, akár vakon.
De láss csodát, a játszi képzelet
elém derengi szellemárnyadat,
a függönyén ragyogja képedet,
s az éj is arca-válta lányalak.
   Nyugalmat ím nem ád mi sem nekem:
   elébb a munka, s éjjel ékkövem.

William Shakespeare – Sonnet XXVII

William Shakespeare – 141. szonett

vers / versciklus

Bevallom én, nem is szemem szeret –
naponta látja számtalan hibád –
hanem bolond szivem, ki meg se vet
s a vak szerelme festi glóriád.
Fülem se vonzza puszta hangzatod,
csakúgy nyakadnak íve ujjbegyem,
sem orrom, és a nyelv se hívatott,
gyümölcseid veled hogy én egyem.
Öt érzetem s az összes elmeél
se fékez ily szamár szökött szivet,
ki emberárnyamat lelökve tér
eléd, s vazallusod gyanánt fizet.
   Csak annyi hasznot ád e szenvedés,
   hogy egy, ki bűnbe vitt s ki büntetés.

William Shakespeare – Sonnet CXLI

William Shakespeare – 65. szonett

vers / versciklus

A bronz, a kő, a végtelen vizek
enyészeté ha nyűvi vad világ;
A szép felé, ha durva vég siet,
ki védené ma? gyenge kis virág.
Hogy állja mézlehelletű nyarad
a faltörő napoknak ostromát?
Acélkaput s a sziklavárfalat
a porba dönt, be szél födé nyomát.
Az ékkövébe törje vasfogát,
ne zárja el, ha bújna védtelen!
Megülni vágtató idő lovát:
szakadna szár… a szép reménytelen…
   de eljövő világ csodát tehet,
   ha tintaéj ragyogja szívemet.

William Shakespeare – Sonnet LXV

William Shakespeare – 12. szonett

vers / versciklus

Ha hallgatom hogy óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen;
sudár fa áll a lombhajába tépve,
s az árnyaveszte csorda tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötve kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován,
eszembe jutsz; Idő konok nagyúr –
Feladja mind magát a szép dolog,
miként a régi hull, jövend az új,
tiéd se más – kaszája gyors forog,
   mi ellen oltalom csak egy neked:
   szemébe fog nevetni gyermeked.

William Shakespeare – Sonnet XII

William Shakespeare – 147. szonett

vers / versciklus

A láz ural, bolond beteg beléd,
szerelmem érted ím a kárhozat,
a morbid éhem egyre hajt feléd:
a tűzre víz helyett ki fát hozat.
Recept s kenőcs mihaszna vártak ott,
az orvosom remélte írt talál –
a józan ész – morogva elhagyott.
A rossz beteg belátta, vágy: halál,
se menthető s nem is kezelhető
e kór; Valót tagadja elfajult
szavam, s az őrületbe kerget ő.
Ki rám tekint, legyint: a tébolyult,
   ‘ki hitte szűzi vagy, beléd bomolt,
   s ma féli éjsötét-szurok Pokolt.

William Shakespeare – Sonnet CXLVII

William Shakespeare – 124. szonett

vers / versciklus

Ha volna is szerelmem oly galád,
szerencse fattya, apja kit kivág,
idő szelén kakas, hatalmi báb,
hogy este gyom, de hajnalon virág:
nem úgy! Alapja mégsem ingatag,
dacol ha pompa máza elvakít,
szilárd ha forr a szolgaforgatag,
s ha pillanatdivat belénk hasít.
Ki cselszövést, eretnek intrikát
leperget őrfalán, a bástya ő,
a hosszu távlaté, nem üthet át
kövén a percnyi lét, az ár s a hő.
   Legyen letűnt bolondsereg tanúja,
   ki bűnben élt, s kimúlt a Jóba kúszva.

William Shakespeare – Sonnet CXXIV

William Shakespeare – 33. szonett

vers / versciklus

Be sok merengtem égre érkezőn,
ki hegygerinc-simítva nyájasan
terítte csók a harmatos mezőn,
s patakra szórt varázsa színarany.
De lám, a póri fellegek felett
a rút homályba vész tüzes golyó,
az árva föld lesé: fejetszegett
a fény nyugat felé eliszkoló.
Miként a’nap mikor nekem kigyúlt,
csupán reám ragyogva hajnalán,
de röpke óra múlva színe hullt,
veszett a fellegek magaslatán.
   Szerelmem épp olyan maradt belül,
   hisz árny eföldi fényre is vetül.

William Shakespeare – Sonnet XXXIII

William Shakespeare – 144. szonett

vers / versciklus

A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom –
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért e csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s az angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha démonom kisérti angyalom –
be is fogadta tán az alvilág.
   De kétely ül fejemben érte végig:
   ha nyelte szentemet, ne sértse vérig.

Utószó a fordítótól:

A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan tompítottam a durva hangot és gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis itt nem.

William Shakespeare – Sonnet CXLIV

William Shakespeare – 102. szonett

vers / versciklus

Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
   Ha vad sövény ma rejti énekem:
   ne kopjon el, mi fényes énnekem.

William Shakespeare – Sonnet CII

William Shakespeare – 87. szonett

vers / versciklus

Adieu, te drága – túlon is talán -,
tudod te jól, magad ma mennyit érsz,
a mentelem-levél becsed falán
feléd kötelmeim lezárni kész.
Kegyed csupán, könyör mi gazdagít;
Továbbra tartsalak? veszett okom,
az érdemem hiánya józanít,
ma birtokolni nincs tovább jogom.
Alábecsülted-é magad, vagy épp
az én helyemre járna jobb, a más;
Jövőd kezére visszaszáll eképp,
mi díjazott, de adni volt hibás.
   Király valék, palást az álmodón,
   de hajnalán üres faszék a trón.

William Shakespeare – Sonnet LXXXVII

William Shakespeare – 121. szonett

vers / versciklus

Különb a bűn, ha nem csupán a vád,
mi ráfogott, s a vétlenekre ül;
Örömtelen, ha vád szegezve rád
s lopó szemek, de csend a hang belül.
Miért az elfogultja firtatá
ha hajt a vérem? és alávaló,
ki fel sem ér, a gyatra, mondaná:
szerinte ó, mi’ rossz, nekem mi jó.
Vagyok, ki én vagyok; s ki célba vesz,
belátja hány veszett saját felén,
ha állok én, s csak önmagán sebez;
Mi rágalom: felét se tettem én.
   Hacsak nem úgy: cinizmusuk szerint
   gonosz ki él, s a rossz uralja mind.

William Shakespeare – Sonnet CXXI

Back to Top