俳句

halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz


Endre ötlete nyomán

29. szonett

Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók unott, üres csaták.
S habár meg is vetem magam belül,
a kósza elme Rád lel, és megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
    Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
    király ha kéri sincs miért adom.


William Shakespeare – Sonnet XXIX

When in disgrace with fortune and men’s eyes
I all alone beweep my outcast state,
And trouble deaf heaven with my bootless cries,
And look upon myself, and curse my fate,
Wishing me like to one more rich in hope,
Featured like him, like him with friends possessed,
Desiring this man’s art, and that man’s scope,
With what I most enjoy contented least;
Yet in these thoughts my self almost despising,
Haply I think on thee, and then my state,
Like to the lark at break of day arising
From sullen earth, sings hymns at heaven’s gate;
    For thy sweet love remembered such wealth brings
    That then I scorn to change my state with kings.

Erdőszélen mélázva egy havas estén

Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.

Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.

Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.

Be szép s sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.


Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening

Whose woods these are I think I know.
His house is in the village, though;
He will not see me stopping here
To watch his woods fill up with snow.

My little horse must think it queer
To stop without a farmhouse near
Between the woods and frozen lake
The darkest evening of the year.

He gives his harness bells a shake
To ask if there is some mistake.
The only other sound’s the sweep
Of easy wind and downy flake.

The woods are lovely, dark, and deep,
But I have promises to keep,
And miles to go before I sleep,
And miles to go before I sleep.

A quoi bon dire?

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.


Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Seventeen years ago you said
Something that sounded like Good-bye;
And everybody thinks that you are dead,
But I.

So I, as I grow stiff and cold
To this and that say Good-bye too;
And everybody sees that I am old
But you.

And one fine morning in a sunny lane
Some boy and girl will meet and kiss and swear
That nobody can love their way again
While over there
You will have smiled, I shall have tossed your hair.

Wainride in the night

How maimed is the Moon tonight,
and the darkness what mute desert,
What sadness squats on the present,
How maimed is the Moon tonight.

All the Completes ‘ve been shattered,
Flickers just the flames’ descendents,
Every love is now in fragments,
All the Completes ‘ve been shattered.

A poor wain tears me away,
Lingering wail sense disclaimner,
Half deep silence and half clamor,
A poor wain tears me away.


Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Az út örök

mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.

hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?

a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.

lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kihányni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.


Impresszió

a meg nem élt szerelmed ékes oklevél:
a sík, s üres vonal – fölé a név kerül –
regénye, húsa kínokozta ok, ledér,
s a lávasírja új szigetbe szétterül.

megélt szerelmeid kövekben izzanak

hideg bilincsbe tört jelen: megélt halál,
szorít a nem-jön-új-mit-emlegetni-szép,
a nappalárny, akár a rozsda kést talál –
hazudd, egy intelem csupán, s szivet kitép.

a meg nem élt halál a nulla-pirkadat


98. szonett

első értelmezésben

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
        Te távol, és a tél lep el belül,
        e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímek nyomán egy modernebb értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
        Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
        Te gondolat-cirógatott tökély.


William Shakespeare – Sonnet XCVIII

From you have I been absent in the spring,
When proud pied April, dressed in all his trim,
Hath put a spirit of youth in every thing,
That heavy Saturn laughed and leapt with him.
Yet nor the lays of birds, nor the sweet smell
Of different flowers in odour and in hue,
Could make me any summer’s story tell,
Or from their proud lap pluck them where they grew:
Nor did I wonder at the lily’s white,
Nor praise the deep vermilion in the rose;
They were but sweet, but figures of delight,
Drawn after you, you pattern of all those.
        Yet seemed it winter still, and you away,
        As with your shadow I with these did play.

Két ottfelejtett mankó

a százbol egy marad, veres selyem,
s mi nyúlva ég felé nem alkuszunk.
alant spirál, ne féld, nevess velem,
az élet így egész, kaland utunk.

a bal-harag, ha bont, a jobb javít,
időt tagadva ültet üszköket,
baráti kéz türelme hogy tanít,
midőn a más falába üt szöget.

lehunyja sok szemét, kihúny a ház,
a bronza ék, betonja férfitett,
a félcsukott garázsa kurta gyász –
nem olvasott, de írt, ki épitett!


Endre barátomnak

Túl a csúcson

az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.

a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.

homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,

s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.


Mi legyen

Unloveless

mi legyen mivelünk,
szivemet kiteszed,
rianást cipelünk,
s kötözött kezeket.
szigorú keretek,
hazaút meredély,
csak a csók lehetek –
velem úgy mered-é?
ezer-éj-lehelet-
mosolyod fakereszt,
odaég, s lepereg,
a való nem ereszt.

mi jön így…

                       netalán
te leszel, ki szeret,
vagy a nap nap után
feled-és kiszeret.


E jó világ

Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.

Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.

Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.

Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.


Kilenc híd

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.


Kihordanám

mesterszonett

kihordanám a gyorsuló időt,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát,
lerázza mind a földi hajcihőt,
repeszti fény a postaház falát.

kihordanám beteg szivek helyett
a vírusölte kort, a félt halált,
az álmokat lyukas tetők felett,
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.

kihordanám, akár leányanyák,
belé dobogva vére ritmusát,
az ész vezette emberek hadát,
a csend szavát, a béke virtusát.

kihordalak, te lomtömött se-lét –
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIV. szonett

szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.

ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.

kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.

leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIII. szonett

kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.

paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.

a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.

s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XII. szonett

a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.

kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.

lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe’ látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.

hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XI. szonett

az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.

vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.

jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.

e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IX. szonett

kihordanám, akár leányanyák,
a szenvedély hibái magzatát,
ezer soromba szült gyalázatát,
a semmiség zselés alapzatát.

hozott anyagba túr a lány szabó,
a mellke lelke tűz, a próba bál,
az úri öltöny éke kék zakó,
s a gomblyukába tűzve rózsaszál.

megírtam én, mit élt e kis modell,
s megírt Apollinaire leányt, anyát,
megírta isten: élni, halni kell,
a férfiban felütve vágy-tanyát,

a nőbe szőve pragmatizmusát,
belé dobogva vére ritmusát.


2020. április 13-22.