A 22-es csapdája

tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét

a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál


俳句

gladiátorvér –
kétszín tógában állva
fent a taps mit ér


E jó világ

Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.

Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.

Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.

Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.


Kihordanám

XIV. szonett

szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.

ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.

kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.

leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIII. szonett

kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.

paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.

a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.

s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XII. szonett

a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.

kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.

lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe’ látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.

hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XI. szonett

az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.

vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.

jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.

e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VII. szonett

az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:

a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.

a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,

mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

II. szonett

ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.

vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.

ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.

de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

I. szonett

kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.

a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.

a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.

a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.


2020. április 13-22.

Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz

csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem

buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper

de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók

s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon

boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél

koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés

s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek


Városias

egy vérfoltos kötény
a halak igaza.

panel, kuka, kökény,
hol fű, hol a laza
jó negyvenes aszfalt.
fenn apró konyhába
beszorított asztalt
vesz körbe még máma
pohár s a pár alak.
Ádvent jő s Karácsony,
kongják kopár falak.
áldomás-parázson
fals az éji kardal,
s vágy: horpadt serpenyő –
jövőre lesz kardhal
s új műanyagfenyő.

ma ünnepi ponty vár –
bár koktélruhátlan –
fél kád vízbe holt nyár
a fürdőszobában.
samponos sarokrész
színpompás, elbűvöl.
dugó-lánc Damoklész,
oldalvonal szűköl.

tévé felett gömbben
egy aranyhal, s kis víz,
azt bámulják többen.
halk proletár striptease –
sem pikáns, sem vidám.
mind máshogy és mást lát,
tört halszemoptikán
szűzi-tiszta mását.
ön-feledt barkóba,
mézédes kalapács
hull le s csap tarkókra.
acélos tört kalács,
csepp klóríz, kis tartár,
felköhög egy szálka.
hétszáz éve tart már,
élve ölő átka.
élet? cáfolt cikkely,
semmi mindenáron.
kád peremén pikkely –
ingyen visz már Charon.