kortárs vers blog - Mező Kornél

William Shakespeare – 124. szonett

Ha volna is szerelmem oly galád,
szerencse fattya, apja kit kivág,
idő szelén kakas, hatalmi báb,
hogy este gyom, de hajnalon virág:
nem úgy! Alapja mégsem ingatag,
dacol ha pompa máza elvakít,
szilárd ha forr a szolgaforgatag,
s ha pillanatdivat belénk hasít.
Ki cselszövést, eretnek intrikát
leperget őrfalán, a bástya ő,
a hosszu távlaté, nem üthet át
kövén a percnyi lét, az ár s a hő.
Legyen letűnt bolondsereg tanúja,
ki bűnben élt, s kimúlt a Jóba kúszva.

William Shakespeare – Sonnet CXXIV

William Shakespeare – 102. szonett

vers / versciklus

Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
Ha vad sövény ma rejti énekem:
ne kopjon el, mi fényes énnekem.

William Shakespeare – Sonnet CII

William Shakespeare – 121. szonett

vers / versciklus

Különb a bűn, ha nem csupán a vád,
mi ráfogott, s a vétlenekre ül;
Örömtelen, ha vád szegezve rád
s lopó szemek, de csend a hang belül.
Miért az elfogultja firtatá
ha hajt a vérem? és alávaló,
ki fel sem ér, a gyatra, mondaná:
szerinte ó, mi’ rossz, nekem mi jó.
Vagyok, ki én vagyok; s ki célba vesz,
belátja hány veszett saját felén,
ha állok én, s csak önmagán sebez;
Mi rágalom: felét se tettem én.
Hacsak nem úgy: cinizmusuk szerint
gonosz ki él, s a rossz uralja mind.

William Shakespeare – Sonnet CXXI

William Shakespeare – 94. szonett

vers / versciklus

Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alászegült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
Virág fekélye émelyíti gazt.

William Shakespeare – Sonnet XCIV

Sztoa

vers

Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.

Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.

Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.

A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
                   néha
                                tudva
                                              és talán.

AI-jaj

vers

világolj körtészet
        Felhő szüld tajtékod
        habjából hajlékot
        felgöngyölt szürkeség
        tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon

ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket

vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet

A 22-es csapdája

vers

tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét

a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál

俳句

haiku

gladiátorvér –
kétszín tógában állva
fent a taps mit ér

E jó világ

vers

Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.

Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.

Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.

Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.

Kihordanám

vers / versciklus

XIV. szonett

szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.

ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.

kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.

leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.

2020. április 13-22.

Kihordanám

vers / versciklus

XIII. szonett

kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.

paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.

a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.

s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.

2020. április 13-22.

Kihordanám

vers / versciklus

XII. szonett

a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.

kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.

lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe’ látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.

hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.

2020. április 13-22.