társadalom versek
világolj körtészet
Felhő szüld tajtékod
habjából hajlékot
felgöngyölt szürkeség
tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon
ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket
vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet
a képet DALL-E generálta
tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét
a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál
gladiátorvér –
kétszín tógában állva
fent a taps mit ér
Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.
Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.
Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.
Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.
XIV. szonett
szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.
ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.
kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.
leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.
2020. április 13-22.
XIII. szonett
kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.
paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.
a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.
s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.
2020. április 13-22.
XII. szonett
a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.
kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.
lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe’ látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.
hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.
2020. április 13-22.
XI. szonett
az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.
vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.
jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.
e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.
2020. április 13-22.
VII. szonett
az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:
a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.
a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,
mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.
2020. április 13-22.
II. szonett
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.
vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.
ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.
de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.
2020. április 13-22.
I. szonett
kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.
a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.
a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.
a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.
2020. április 13-22.
ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem
buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper
de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók
s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon
boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél
koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés
s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek
