A 22-es csapdája

tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét

a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál


29. szonett

Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
    Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
    király ha kéri sincs miért adom.


William Shakespeare – Sonnet XXIX

When in disgrace with fortune and men’s eyes
I all alone beweep my outcast state,
And trouble deaf heaven with my bootless cries,
And look upon myself, and curse my fate,
Wishing me like to one more rich in hope,
Featured like him, like him with friends possessed,
Desiring this man’s art, and that man’s scope,
With what I most enjoy contented least;
Yet in these thoughts my self almost despising,
Haply I think on thee, and then my state,
Like to the lark at break of day arising
From sullen earth, sings hymns at heaven’s gate;
    For thy sweet love remembered such wealth brings
    That then I scorn to change my state with kings.

Erdőszélen mélázva egy havas estén

Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.

Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.

Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.

Be szép s sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.


Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening

Whose woods these are I think I know.
His house is in the village, though;
He will not see me stopping here
To watch his woods fill up with snow.

My little horse must think it queer
To stop without a farmhouse near
Between the woods and frozen lake
The darkest evening of the year.

He gives his harness bells a shake
To ask if there is some mistake.
The only other sound’s the sweep
Of easy wind and downy flake.

The woods are lovely, dark, and deep,
But I have promises to keep,
And miles to go before I sleep,
And miles to go before I sleep.

A quoi bon dire?

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.


Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Seventeen years ago you said
Something that sounded like Good-bye;
And everybody thinks that you are dead,
But I.

So I, as I grow stiff and cold
To this and that say Good-bye too;
And everybody sees that I am old
But you.

And one fine morning in a sunny lane
Some boy and girl will meet and kiss and swear
That nobody can love their way again
While over there
You will have smiled, I shall have tossed your hair.

Az út örök

mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.

hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?

a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.

lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kihányni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.


Impresszió

a meg nem élt szerelmed ékes oklevél:
a sík, s üres vonal – fölé a név kerül –
regénye, húsa kínokozta ok, ledér,
s a lávasírja új szigetbe szétterül.

megélt szerelmeid kövekben izzanak

hideg bilincsbe tört jelen: megélt halál,
szorít a nem-jön-új-mit-emlegetni-szép,
a nappalárny, akár a rozsda kést talál –
hazudd, egy intelem csupán, s szivet kitép.

a meg nem élt halál a nulla-pirkadat


98. szonett

első értelmezésben

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
        Te távol, és a tél lep el belül,
        e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímek nyomán egy modernebb értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
        Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
        Te gondolat-cirógatott tökély.


William Shakespeare – Sonnet XCVIII

From you have I been absent in the spring,
When proud pied April, dressed in all his trim,
Hath put a spirit of youth in every thing,
That heavy Saturn laughed and leapt with him.
Yet nor the lays of birds, nor the sweet smell
Of different flowers in odour and in hue,
Could make me any summer’s story tell,
Or from their proud lap pluck them where they grew:
Nor did I wonder at the lily’s white,
Nor praise the deep vermilion in the rose;
They were but sweet, but figures of delight,
Drawn after you, you pattern of all those.
        Yet seemed it winter still, and you away,
        As with your shadow I with these did play.

Két ottfelejtett mankó

a százbol egy marad, veres selyem,
s mi nyúlva ég felé nem alkuszunk.
alant spirál, ne féld, nevess velem,
az élet így egész, kaland utunk.

a bal-harag, ha bont, a jobb javít,
időt tagadva ültet üszköket,
baráti kéz türelme hogy tanít,
midőn a más falába üt szöget.

lehunyja sok szemét, kihúny a ház,
a bronza ék, betonja férfitett,
a félcsukott garázsa kurta gyász –
nem olvasott, de írt, ki épitett!


Endre barátomnak

Túl a csúcson

az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.

a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.

homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,

s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.


Mi legyen

Unloveless

mi legyen mivelünk,
szivemet kiteszed,
rianást cipelünk,
s kötözött kezeket.
szigorú keretek,
hazaút meredély,
csak a csók lehetek –
velem úgy mered-é?
ezer-éj-lehelet-
mosolyod fakereszt,
odaég, s lepereg,
a való nem ereszt.

mi jön így…

                       netalán
te leszel, ki szeret,
vagy a nap nap után
feled-és kiszeret.


E jó világ

Nagyot taszít a lombzakó a szélen:
hasalj az út kövén, s kavard a port!
Ecet felé csuszamlik itt az Éden,
s ki muslicát köp is, köp almabort.

Nem úr a csend a csorda bú-zajára,
plakát fölé plakát – a nép ragaszt.
Kitört remény a bal-szavak tanára,
s a csókhiányra kék szakáll a maszk.

Kinyílt határ, hamar bezárt a porta,
ledönt a tőke, kór s a kor temet,
e jó világ, ki kétli, újraoltja,
vad immunizmus őrzi testemet.

Mi vágy maradt az est zajába oldva,
egy ujjnyival repült a Hold felett.


Kilenc híd

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.


Kihordanám

mesterszonett

kihordanám a gyorsuló időt,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát,
lerázza mind a földi hajcihőt,
repeszti fény a postaház falát.

kihordanám beteg szivek helyett
a vírusölte kort, a félt halált,
az álmokat lyukas tetők felett,
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.

kihordanám, akár leányanyák,
belé dobogva vére ritmusát,
az ész vezette emberek hadát,
a csend szavát, a béke virtusát.

kihordalak, te lomtömött se-lét –
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIV. szonett

szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
agyagrögökbe döfve lágy ekét,
vihar felettük egyszer átvonul.

ha kő hasal szabad remény fölé,
igaz szavát az őrzi csendesen,
a zsarnok oly: saját magát ölé,
s a víz, a szél felőrli rendesen.

kinő a fű a macskakő között,
bevág az él, tiporja láb-kerék –
a rend unott, de sarja üldözött,
ki kőre festi zölderű jelét.

leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt,
ki hordanám a gyorsuló időt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XIII. szonett

kihordalak, te lomtömött se-lét,
füleljetek fel, Augeíaszok,
gyötört e Föld, vigyázva lopd zsebét,
lefesteném – s ne hidd, a díja sok.

paletta-vágy vezetne, s élne fád,
a málnaszín, a mégse-háború,
fehér patak kezéböl inna szád,
derű emelne élni, víg ború.

a csorda künn, a két folyó: karom,
söpörje ár bikák saras levét,
ha nap hasad, csodálja sok barom,
hogy új szinek lepik be reggelét.

s ha marhacsorda félti menhelyét,
szabad reménnyel ültetem helyét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XII. szonett

a csend szavát, a béke virtusát
anyákba rakta férfi nyeste gén,
s a férfinép megannyi -izmusát
emelte fáklyaként betört egén.

kigyúlt, letűnt a századok között
az üstökös, mi pusztulást igért,
mögötte járt a bosszuvágy, s kötött,
felitta föld a pince-bornyi vért.

lehetne más e Föld, ha génhibánk
nem öndicsébe’ látna fő erényt.
e ferde zárda éhe önti ránk
a beltenyésztve kint rekedt reményt.

hiszem ma nők szavát, anyák sebét,
kihordalak, te lomtömött se-lét.


2020. április 13-22.

Kihordanám

XI. szonett

az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.

vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.

jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.

e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IX. szonett

kihordanám, akár leányanyák,
a szenvedély hibái magzatát,
ezer soromba szült gyalázatát,
a semmiség zselés alapzatát.

hozott anyagba túr a lány szabó,
a mellke lelke tűz, a próba bál,
az úri öltöny éke kék zakó,
s a gomblyukába tűzve rózsaszál.

megírtam én, mit élt e kis modell,
s megírt Apollinaire leányt, anyát,
megírta isten: élni, halni kell,
a férfiban felütve vágy-tanyát,

a nőbe szőve pragmatizmusát,
belé dobogva vére ritmusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VIII. szonett

szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.

szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.

szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.

ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VII. szonett

az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:

a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.

a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,

mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

V. szonett

kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.

kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.

egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?

s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IV. szonett

repeszti fény a postaház falát,
szakadt tövébe pásztoróra hív,
viaszba fúlt sziréni-báj-dalát
siratja újra hős hajós, a szív.

elült a lámpafény, a téglazaj,
vasárnapot-lopók a vekkerek,
a park: kofák-zsibongta zöld paraj,
s a karcolók a csonka Bábelek.

hitem ne hidd, mosott a két kezem,
a templomom se gyárt e-föld-igát,
az otthon ott, hol épp ma vétkezem,
s hol istenek rebegnek új imát.

ha gyónni fáj, ha bűne ráhegedt,
kihordanám beteg szivek helyett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

III. szonett

lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.

de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.

maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.

szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.


2020, április 13-22.

Kihordanám

II. szonett

ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt betűk raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.

vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.

ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.

de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

I. szonett

kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.

a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.

a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.

a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.


2020. április 13-22.

Költősdi

anyádról írtál már,
mindenki sírt,
apádtól idézted
sonkát s a zsírt,
persze, van példakép,
közhely, mi fáj,
hazád is fond belé,
az lesz király.

dinnyehéj fakultás,
szent április,
költészet napja van –
rentábilis?

lépj át egy századot,
s rímnácikat,
megmondta jó görög:
írj másikat!


Alle-glória

műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.

öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,
húsz-per-húsz, viccelt az elme –
s tisztábban lát-e ma, mondd.

érzések kétes magánya,
jobb-e, hogy rég láttalak,
túl sok, túl kevés talánya
titkod volt, titkod marad.

hűtőre tapadt egy évünk,
mágnes egy század falán,
porolj le minket, még élünk –
új élet ez már talán?

szélmoraj szenderül bennem,
izolált élet-siker,
szélvédőd őrzi holt tettem,
rózsád eltiport-iker.

maradsz egy szőke-fürt-emlék,
alle-glóriák, hitek,
Tarkovszkij-vízbe írt esték –
idd ki mind, lelkem fizet.


… mint az emberek a sót,
mint Tarkovszkij a vizet

Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz

csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem

buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper

de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók

s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon

boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél

koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés

s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek


Városias

egy vérfoltos kötény
a halak igaza.

panel, kuka, kökény,
hol fű, hol a laza
jó negyvenes aszfalt.
fenn apró konyhába
beszorított asztalt
vesz körbe még máma
pohár s a pár alak.
Ádvent jő s Karácsony,
kongják kopár falak.
áldomás-parázson
fals az éji kardal,
s vágy: horpadt serpenyő –
jövőre lesz kardhal
s új műanyagfenyő.

ma ünnepi ponty vár –
bár koktélruhátlan –
fél kád vízbe holt nyár
a fürdőszobában.
samponos sarokrész
színpompás, elbűvöl.
dugó-lánc Damoklész,
oldalvonal szűköl.

tévé felett gömbben
egy aranyhal, s kis víz,
azt bámulják többen.
halk proletár striptease –
sem pikáns, sem vidám.
mind máshogy és mást lát,
tört halszemoptikán
szűzi-tiszta mását.
ön-feledt barkóba,
mézédes kalapács
hull le s csap tarkókra.
acélos tört kalács,
csepp klóríz, kis tartár,
felköhög egy szálka.
hétszáz éve tart már,
élve ölő átka.
élet? cáfolt cikkely,
semmi mindenáron.
kád peremén pikkely –
ingyen visz már Charon.


Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.

benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.


A csillaghoz

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.


Mihail Eminescu – La steaua

La steaua care-a răsărit
E-o cale-atât de lungă,
Că mii de ani i-au trebuit
Luminii să ne-ajungă.

Poate de mult s-a stins în drum
În depărtări albastre,
Iar raza ei abia acum
Luci vederii noastre,

Icoana stelei ce-a murit
Încet pe cer se suie:
Era pe când nu s-a zărit,
Azi o vedem, şi nu e.

Tot astfel când al nostru dor
Pieri în noapte-adâncă,
Lumina stinsului amor
Ne urmăreşte încă.

Az álmok mögött

álmaim előtt te érkezel
s rám gyújtod hálószobám
kínommal testtelen vétkezel
láng-nyelved áldón profán

kőfalnak vezetsz sok hajnalon
s dobszóba veted szavam
neved bár tilos sóhajtanom
ellopnám szíved, ha van

ám

fehér bot lennél csak kezemben
s önzésből varrt jelmezek
szeretni lehet bűn, s kegyetlen
adnék, s mégis elveszek


Portalan

a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.

a fordulóban állt a lelke még,
s a kőhidegbe csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.


Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Még hiszed?

nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.

nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.

foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!


Fészked kövén

fészked kövén
virrasztok éjtlen
balról balra
gördülünk ébren
hűvös márvány
csípőmbe olvad
nedves álmod –
szentelt a holnap

fészked gallyán
hajad mint ében
balról jobbra
szépen, mint régen
bűvös kátrány
álmokba lépek
halkul múltunk –
jönnek a gépek


Nem adatott

ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém

én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más

hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel

mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott


Jöttek

Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.

Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.

Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.


Arkangyal

azt hiszed, ismersz, és ismerlek,
régen nem látszom már istennek,
s rég nem is látsz már a jövőnek,
csak egy olykor hazajövőnek.

hiszed, hogy élsz, vagy hogy éltetlek,
óvtak is többen, mert féltettek,
szárnyvesztett zuhanást sugalló
egyet szeretni, ki mulandó.

azt hiszed, árthatsz, vagy árthatok,
mért tenném, hisz mindent áthatok,
s tettekre ne volna bocsánat –
hús-vér is vagyok, már bocsánat.

azt hiszed gyűlölsz, vagy gyűlöllek,
s benned csak acél vagy tűz öl meg,
álmod, hogy nélkülem létezhetsz,
mégis, mint gyermeket dédelgetsz.

azt hiszed, elhagysz, vagy elhagylak,
van-e pont, hol szívek megfagynak,
szerelmek hűtötte hadjárat,
angyalok útján hagyd, hadd járjak.


Szilánk

új kis csésze, porcelán
belé képzelt óceán

illatozik, gőzölög
felszántják a gőzösök

kihörpintem, kortyolom
nem is édes, korholom

asztal szélén porcelán
elpárolgó óceán

végét már jól ismerem
félek, tán le is verem


Sárga

sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ

sárga kert várta már,
véle költöző madár

sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár

spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán

télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


Szimultán

mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.

sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.

szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.


Jöjj velem

koromat sose nézd,
se cipőm, se a pénzt –
ha a csín csak a csíny,
csal a gondolatod.

ha szavad nem egész,
s a szived sem igéz,
telefútt kocsiszín
csak a hódolatod.

gyere, izzon az ész,
parolázzon a kéz,
s ha fejünkben a rím,
dal a gondolat ott.


Őszi reggel

bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét


Szelektív némaság

jó társaddal hallgatsz jókat
szép beszédnek hallatszókat

világ ha lekozmált, s bosszant
mért tennénk még hozzá rosszat

életed, hogy vélem töltsed
nem mondok már néked bölcset

s giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre

szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Majd

majd kinő a szárnyad
majd benő fejed
majd rájössz, mi várhat
s hogy mit nem lehet

majd találsz egy fillért
majd dagad zsebed
majd megérted, nincs mért
s csak nyírod gyeped

majd fáj, hogy elhagytad
majd megjő eszed
majd viszketnek rajtad
a beforrt sebek

majd harcolsz egy harcot
majd kérded, hova
még felragyog arcod
s nem voltál soha


Szív(j)árván(y)

hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép

hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király

hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
mi a mértani sornak a mérce, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj


Álmodom

kevés, ki barátom
s álmok visznek bajba
de
bárhogy lesz, se bánom
nem kesergek rajta

álmok nélkül létem
megfeneklett bárka
egy
világ, amit éltem
senkinek sem álma

nem vagyok én senkid
szálka tán szemedben
de
ha nem álmodsz semmit
ki hinne énbennem?

mi volna a többlet
s mivé lennél, élet
ha
nem álmodnék többet
ki álmodna Téged?


A kés élén

a kés élén nem hűs a kék acél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
utam rideg ma, metsző jég a szél,
ha láthatom, se láthatom meg őt.

oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers elnyűtt kátránypapír,
a kés pengéje bőr mélyébe mar,
s egy titkot tenyérbarázdánkba ír.

a fejreállt világ utál, s kiköp,
majd rám rivall pár szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
itt szeretni ma már nincsen miért.


Az utolsó

II.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

egy faj, mely imbolygó,
s élt egyetlen okkal:
hadd játsszon a bolygó
a műanyagokkal

George Carlin eredeti ötlete nyomán


Az utolsó

I.

a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön

s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja

a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger

már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra

világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó Földön


Öreges reggel

percem, mit elhagyok
mind tétovább
gombnak zsebet szabok –
hová tovább?

gyűrött a köldököm
árnyam sötét
hokedlid föllököm
farban sörét

ballaszt az álmodás
múlt a béklyó
csúszós az áldomás –
ennyi még jó

áldva pár félvakot
várnánk csudát –
főnixnek vén vagyok
nincs egy gyufád?

PS

holnapra itt vagyok
s biztos bujább


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.

majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.

vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.


Lent és fent

II.
… és fent

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Lent és fent

I.
lent

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet


Játékos család

apa a szim-ben Boeingjével,
fia is sokat játszott éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?


Hétrét

minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
s bár nem fizet, bort igér,

proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba,

fogpiszkáló isten ínyén –
törve terítőn marad –
táguló múlt-tó-felszínén
megpattanó kődarab.


Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Eső

egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port

leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort

ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz

oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz

el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
éget az arcom az
égre leső

majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Hajtom a ménest

hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta

szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista

borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra

töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra

góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta

egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest

hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt

s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt

s majd

hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva lángba vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.


Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Diétai magyar húsa

két garçon súg össze – Ady ő?
s nem hatja meg, hogy friss fagyi fő?
– csökkentett karbonát…
tisztán issza borát
pá rizs, pá baguette – mon magy-ieu!


Függőkert

ki Napnak háttal áll, mereng el árnyakon,
s mi árnyabb tán, mint
éj-mély rezzenés
lenge függőágyakon

ne kérdd Japán egén Napot,
hoz-é s mi színe holnapot.
ma van
hogy nem voltál végtelen soká –
egy szálkás szem mered
tová

messze,
hol múlt kéj-ek-éje
atom-ugarba szánt,
s némi errogán szén
pont benned talál a néki szánt
szűzi hidro-génre –
ott gyúltál Énre

több is az,
mint szemben a szálka –
Ember öntelt úszógumijában
tövis
az idő egy-folyása:

lám, mint vágtat, alatta vad
zsinórpadlás s a színpad,
mégis hogy méri hasztalan években évit –
hány milliárd évig
nem volt év sem
én sem –
s vélt őse
idő se

ám lásd, az Ember mégis meddig haladt:
“halljuk, Univerza,
sok fekete gyomrod
korgott”

“vice versa”

nem függő-e lét, mi kétségből istent gyúr,
s nem önnön kétségét imádja-é
ki leborul
az úr,
ki függők nyaki ütőerébe fecskend,
kezét áldja-é

mit szeretsz: kábítja szellemed,
hogy bírd mind-mind,
mi ellened –
mesés függő-kert e kép,
de a jószág, ki belép, belát,
fordul s kérdi,
ennyi volt-e hát

álmom még pajzán kémhatás,
Mata Hari selyme
hajnalig órám kitölti,
s a többi
csak notredám-parázs

függőkert,
ki ejt már érted könnyet


Mérget vennék rá…

hogy gyászából pénzt csinált Capulet
Will Sexpírnél a liszensz – a duett
s mert fociért Verona
száz garast leróna
az amfiteátrumban kapu lett


3

mondja, kedves Veronika,
van maguknál trilobita?
rendben van, de mikor hoznak?
harmadikán nem dolgoznak?
jó kifogás: 'olyant ki lát?'
betűzöm, egy t-r-i-l-o-b-i-t-á-t
nem kell hozzá sok logika
úgy ejtik, hogy trilobita
szauruszt kér minden gyerek
én oly nagyot sosem merek
attól lennék marha vidám
ha lenne egy trilobitám
s demizsonban guppi halnak
kis haver… míg ki nem halnak?
még hogy dínó régen nincsen?
eltűnt mind? na ne hülyítsen!
mutatta a tévéhárom
Júra Parkot tavaly nyáron
ha nem lesz a dínóm dánom
istenuccse nem is bánom
s ha úgy lenne, akkor kérem
még egy ok, hogy nem azt kérem
nem indítok erről vitát
akarok egy trilobitát!


Kombájnnal Y

locsolóvers à la markosnádasboncz

este van,
Estebán,
ki-ki nyög alomba,
Bánk felé
Auto-bán,
kihajtott a gomba.

két liter
nem sok ám,
körtepára, nyeltük,
но потом
őrszobán,
könnyebb lett a lelkünk.

Hold a tök
böszme fán,
harmatos a prézli,
hívtuk in-
terurbán,
hallotta a néni?

ki kopog?
szent Szojuz,
lábat is töröltem.
Jézuskát
koszorúz?
láza mennyi, hölgyem?

lerohadt
a Volga,
be se tudjuk tóni,
hogyha nincs
jobb dolga,
betont kő locsóni!


Voltok

csak párat mondok

a Papp Laci horgok
a jég-fedi fjordok
az árnyas lombok
a prérin a 'Fordok'
az egykori Ormok
a boltosi boltok
a kosztban a rostok
a lelkes torkok
a tisztább sportok
a föld-fele orrok
ki-nem-jön foltok
be-nem-néz gondok
a fix fixpontok
a nem fake posztok
az Emberi sorsok
a hátban a csontok
a házban a Lordok
előttünk nyomdok

oké, ha lefogtok –
de
tűnnek a dolgok…


A strong decaf

travel plans? are you sure? Samarkand?
jó uram, azt mondom, szamár kend,
reklámozhat üzbég,
nepáli még büszkébb,
lesz még az Everest summer camp.


Rezonancia

hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a testem,
hol van a szűz lányokban az asszony, a hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?

antik Las Vegas-est mimikája idézi feledt kort,
szélkelet-él sivatagba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot –
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.

légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, ami isteni béke, de fortyog
s végül az éjben az amfiteátrumi csend szava – boldog.


Álomhatár

peron nyüzsög, az éjben érzem, élek,
szivárványíz szúr olajfoltokon,
a házak csúsznak, törnek sarkok, élek –
kilenc felé hasadt egy oktogon.

a piszkos ablak hány titoknak őre,
vagon falán a szél a búcsucsók,
ma mélytudat, ki rímet köt cipőmre –
letérdelünk, mint rövidhitfutók.

egy ismeretlen szőke hajba fájdul
a Krúdy-tolla-szőtte agylebeny,
a hírlap éle rikkancs hangba tágul –
míg áll e kép, mind szívd fel, szívd begyem!

a zökkenést a bokám korrigálja,
opál-fakó a sárga álom-ás,
a film szakad belül, s ereszt vigyázva –
nem jött velem, csak egy vers, senki más.


Ráktérítő

mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.


HO-HO

nagyvárost nézel, fogod magad,
hopp fel egy buszra, s lobog hajad,
ám arra fókuszálj,
hogy ha megáll, leszállj,
mert aki nem, az hop(p)on marad.


Toma, temetkezzünk az űrbe?

cool ötlet, lehetnék UFO-por!
SpaceX-en fel, majd egy futó tor,
s légkörbe belépve
a testem elégne –
tüsszögje hamvam az utókor


Kényes királyfi panasza

csodálom lovagkor vasmezét.
felvenni? azt nem – nincs talpbetét,
nem ha(j)tja meg rangom,
s estére a hangom
gyomorszájon vágott hasbeszéd.


Egy nap szigete

fekete táblán krétarajz. ketten.
egy pálmafa törzset formál kezem,
kis sziget partja – nagy mosolyt csentem,
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
barna a kókusz, s hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát,
nevezzük el… ‘egy nap’ szigetének! –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.

hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán,
szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.

fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban – ott tudom, ‘igen’.


Zoénak és Móninak

Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes


Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányunk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Bárd

az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!

ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad! –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll! – ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk.
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.

s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?

íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!

majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.


Hálás

frankó, hogy e korban nem gyötör a köszvény,
piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
te érdemed ez mind, édes jó anyám.

gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
tépőzár lassít több szállna-percemet,
fotelbe lerogyva sem zuhan át testem,
s nem fehér lovam is vitt egy herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból –
nem kell nékem sok már napnak nap után.
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol.
ha az ember hálás, jó kimondani.


Jobbak ezek a csajok

Katától gólt kaptam,
Gizi megvert –
te
láttál már ennyire
peches embert?

Betti gyertyát cserél,
én meg alsót –
dol-
lár-Bill-ed lehetnék
és nem apród!

Edina jobban főz –
nyelem némán –
a
7-es buszt lekéstem,
mi vár még rám?

voltam ám szerelmes –
picit lángolt –
s egy
póniról leestem,
az is lány volt?

rághatom körmömet –
úgyse hízom –
hé,
segíts meg, Csetamás,
benned bízom.

Maggie-kém elkerül,
Jenna sem lát,
a
franc vigye, eldobom
ezt a pennát.

egy a baj, míg a Föld
körbe-körbe,
csak
belétek fool egér –
és a sörbe.


Még nem

számok peregtek a sátán kezéből,
s hulltak a porba, mint lepkehalál,
bingó – nyögtem fel a hűvös kegyétől –
én nem éltem még, s épp énrám talál?

mint olajfolt úszott telihold vére
a tó felszínén, mit került madár,
egy városgerinc borzongott a szélbe –
én nem éltem még, s a lány sem ma már.

ha kóbor kutyának falatot vetnék,
már egyetlen egy sem nyalja kezem,
csak állnak köröttem, szemükben jég-kék –
én nem éltem még, rám égett jelem.

a pusztán loholva botlok rögökbe,
tériszony hánytat, s nem kábít a bor,
bennszakadt sikolyt vízmély nyelt örökre –
én nem éltem még, tép minden bokor.

tíz tonna gránit, de nincs test alatta,
sírkövem lettem, mit nem lep moha,
húsz gramm a lelke, ‘ki még el nem adta –
én nem éltem még, s tán te sem soha.


A hangyák útja

tépj, te világ, tépj
hatlábúra

nézd
vén Európánk –
falkám múltja
fala-
kon jól edzett
nagylábujja,
s ha az
oktán felhőt
arcán fújja,
a gyu-
fáját gyakran a
Balkán gyújtja

bele
zendül még bala-
lajkám húrja,
puszi-
pajtásunk lett
Bajkál gúnya,
csak a
nyakban szűk az a
pajtás gúnya

s most
hullik az élet a
krajcár-lyukba,
mint
új jobbágy lépsz
csapdájukba,
és
újra a pár, aki
markát nyújtja,
a te
jussod lám csak a
kancák rúdja

aki
menne, mehet ma, ki
marhán unja,
s bár
már nem a drótok a-
latt átbújva,
de a
lábak előtt csak a
hangyák útja

halld
agg anyafölded, a
hangján búja,
s ne i-
lyen rongy százast
szabj rá újra

jöjj
s tépj, ha akarsz, tépj
hatlábúra,
de ma
valld be, világ, hogy a-
gyad lágyulva,
hát
valld, csak valld, és
aztán újra


Esszencia

hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel

                              olcsó a jó szó
                              drága a vér
                              ingyen, ‘mit írok
                              hát adnám babér?
                              szűz még reményem
                              de rég nem kegyel
                              jobb vagy te nálam
                              s Ő úgysem felel


Vissza a vadonba

II.

rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!

legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nemrégen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva

fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre

engedd!

a vadon hív
lázálmok csendőre


New age

mire a bánat
gyere, na mondjad
megöregít egy
kicsit e mondat

van-e olyan ki
sohasem unta
megöregít egy
kicsit a munka

eleim harca
oly sokra ment-e
megöregít egy
kicsit a mente

Apollo lantját
kezembe adta
nem öregít, s már
kicsi e mappa

s ma csak azért is
laza az ingem
fiatalít egy
kicsit a minden


Egy nyom a hóban

II.

arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.

mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.

súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.

furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.

szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!

éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.


Egy nyom a hóban

I.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
hidd, te világ, ma,
hogy édesen alszom.

térdel a sóba’,
kalapja a sarkon,
fél cigi fényben
elázva a karton.

krisztusi pózba
meredve a markom,
félelem íze:
ma nincs aki adjon.

földön, az ólba’ –
ja, hol van a garzon –
út köve párna,
ha gördül az alkony.

fagy keze szótlan,
ezüstje a parkon,
átszakad éjen
a Holdon a Marson.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
ennyi egy ember –
a hóban egy arcnyom.


Megmondta

megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.

vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.


Taníts meg

mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni

pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni

elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni

elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni

s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni

álmaim uralja –
s nem tudsz felkelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni

kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni

libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
te taníts festeni

kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni


Csend a sorok között

nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.

nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.

nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.

nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’emm’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.

nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
s vérképem faux lion – a bé sem öltözött –
örök, s feltör a kérdés, a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


Dalai dalai

I.

Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.

Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.


Szavakat adj

ne gyűlölj helyettük,
tört üvegen járnak,
alattuk, felettük,
szavakat adsz másnak.

magot szólj kezükbe,
kivágták a fákat,
simogatva, ütve,
szavakat adsz másnak.

hogy szeretnél értük,
ha kiégett árnyak?
s mégis oltod éhük,
szavakat adsz másnak.

jósnők csókja űz el?
tenyeredben lássad,
irhádba sült tűzjel,
szavakat adj másnak!


Kis hiba

imádom ízük – az őzekét
vettem is gyorsan egy bőrzekét
vágtam, meg kavartam
rántottam, habartam –
nem lett belőle jó főzelék


Ford

a winter time drive by the ocean,
‘a heated seat, such a nice option’
így mondta Mónika,
s őrzi e krónika,
‘már érzem is melegét pops’mon’


Angelo

mit lágy mediterra, a chique reneszánsz,
hiába fehér füst s új adu-ász,
fal titkokat őriz,
arany cicomáz,
s lett szent eseményből
ferde szeánsz.

bölcs nyugalom mereng
túl tetők felett
vén nagyharang
kék csendben szemereg
a nyári eső

kis Angelo botlik,
az utca kövét felsérti szivében a szégyen a szó,
úgy éget a test
megalázva
ki jó?
hitét beszakítva
ki tépte övét?

szelek égpírt vetnek
alkonyba kondul
egy nagyharang
alant apró gyermek
egy épp eleső

csak fordul az ágyban az éjjeli árny –
a démoni álmok a
földi atyák
s fülek temetője ezer miatyánk –
el innen! eressz!
kötelekben a szárny.

a cseppnyi súly alatt
aligha bólint
a nagyharang
némán levett kalap
féltérdre eső

kis Angelo lépte a kőre fakult,
s szorítja kezével az ég peremét –
két ark-drusza hajtja meg érte fejét,
s elindul a Földre
berúgni kaput.

ős ökölbe borult
vatikán egén
a nagy harag
és hullt csak egyre hullt
az ólom eső


Dyslexia

daily sex?

diszlexiás élet értelme… ?!
mi van, ha az ételt értette,
és nem is egy kérdés,
csak egy félreértés,
s Alexé lett díszes étterme?


Csak egy

keze téli madáretető,
szive házon a ferde tető,
s ha lecsúszik a hó,
be nem ázik a jó,
anya egy adatott, szerető


A frog’s daydream

wish I had pants – with a fly –
or wings, and fly to the sky,
if I was a king,
princess’ magi-thing…
okay… just catch me a fly

ma a szív szava, vágya vezet.
hol a szárnyam? eget s hegyeket!
üde csók, ami jár
s leszek újra király…
de előbb ide még e legyet!


Plusz, mínusz

once there was a bloke called Dreyfus –
with just two feet, kein Dreifuss –
he lived happily
married Emily
then life sent loves with a typhus

Dezsőt elütötte a síbusz
s dadogta, szuper-la-la-tívusz
bo-bo-boldogan élt
ki se tudta nevét
amig el-te-temette a tífusz


Lerágott

telemédia-szó ma gyalázat,
mire tűnt el a lé – magyarázat?
lemerült a mosoly –
limerick, mi komoly? –
hova ásta kutyád a hazámat?


Mondom, hogy nem vagyok beteg

kicsi láz? figyi már, Tihamér,
öcsikém, ne parázz, csigavér!
üvegén ha a száz,
töri szét csak a láz –
az a baj, mehetünk higanyér’


Nem

Van, ami kell,
s nem, ami nem –
te gyere fel,
ha Emi nem.

Mekibe’ kel?
‘Minit’ e ‘man’?
Repeta kell,
s a hami nem?

Ki sose nyel,
szereti, nem?
Nem akad el
vitamin M.

Ruha rühell,
betü-vetem,
reped a mell,
rap-Em-inem.

Hova terel
hideg eszem?
Csapon a jel –
van-e, min M?

Meg-a modell,
epekedem,
breton a mell,
heve, mi nem.

‘Ki-kora-kel’
e szerelem,
aranya lel –
s keze mimen!?

Szemen a jel,
hisz-e nekem –
valami kell,
s van-e, mi nem?


Adj időt

Csepp tollhegyemen kicsavarva a bánat,
szó-színpatakokban a lapra lapult,
szép szem-szerelem-nyíl, mellbe-találat,
zsebembe időm vén rőt keze nyúlt.

Alcatrazi érzés testben az ének,
sok ködkürt hangja, s a Kína-bazár,
markolja a rács még, szökne az élet,
egy cápahad űz, s a lagúna bezár.

Kaszálnak a varjak – a festett falvak
a parttalan éjbe ledőlnek eléd,
hol gyermeki szájak az éhből falnak,
ott kékbe veszett a sok égi beszéd.

Hol tágul a mérték, hígul az érték,
zsírt kent horizontra nem-egy tudomány,
hol százon a nyolcat nyolcszor mérték,
ott emberi lét csak karpaszomány.

Ha dolgos az ember, az istene sem ver,
ki kortalan őre, cukorka marék,
ott bőrkanapéként gördül a henger,
és kődaru reccsen, a vas puha még.

Barátom az álom, a bárban várom,
s ő zászlót tör le a bástya fokán,
tükörbe tekintek, a váram várrom,
de nem nevetem ki hiún – mi jogán?

Bár szép szemeidnek a bársonya kámfor,
még vágyom a csókot, a mind sem elég,
ezt mondani kéne, de mondani százszor –
hát mondd, mielőtt majd elhisz a vég!


Beatrice

az éjjeliőr csak este fél
ha utcán kúszik lámpafény
szél szaglász a kukák között
hűtő rácsán kőrözött

olasz dalt búg a rádió
rég nem volt itt dáridó
farzsebben szundít a moly
pagonyban húz el rézbagoly

szekrénykén a vizespohár
rajta dereng a félhomály
nyerted a bálba’ tök ultival
vízben a fogsor a guppi hal

kiürült rég a svéd lapos
borostád van vagy hét napos
csendben kattan a Pobjedád
sejted már, ki a dédapád

bútorokon por a csókhiány
hol jár már az az ózdi lány
kiborult éjjel a fémedény
sohasem voltál nagy legény


tiéd az éj
gyere, ne félj
zenélj velünk
mi most megyünk
ha sok a nesz
az a Karesz
s ha nagy a zaj
na be ne-sz…es
ma ez az éj


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend.
Ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már:
no, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd baráti jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne köss rám béklyót, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Az őzek és bolondok hónapja

III.

centurió kvadrigáját
mustrálgatja ezredes:
‘védekező képessége
mustárgázban nemleges’

triciklijén teker tovább,
biciklizni nem tud még –
‘egyensúlyom megőrizni
picit megy, de felbuknék’

küklpsz ment az optikushoz –
mondom én, hogy nem jól lát –
Odüsszeuszt sem találja, s
monokliját ellopták

pohár tejről jut eszembe –
de ciki – strandon tehén,
monokininél kevesebb:
decikini jobb nevén

kérdezheti az olvasó:
‘szerepelt itt őzike?’
Kosztolányit hadd idézzem:
‘szegedi őz őzik-e?’


Barcelona

lágy nyári szelében az est küszöbén
hol gótika szárnyal róma kövén,
egy görbe kis utca visz újra meg újra,
s a századok árván lépnek elém.

‘pingálta’ Picasso, s álma Dali,
virágot hintett rá Gaudi,
cserfes papagáj pálmán a király –
vállán hozhatta hajón valaki.

Szent ‘tortán’ gyertyák felfele törve,
Családban az ember az isteni törpe,
a hajnal fénye homokcsipkéken,
s a kőcukor olvad az égi öbölbe.

a múlt csen a mába tapasztalatot:
e kórhaz, lám, hogyan önt alakot,
hol koldusa lakhat aranypalotát –
s kisértenek egyre tapas-falatok.

ha húszezer ajkon zendül a dal,
egy hős pediátort éltet a kar,
a labdakirály csele messzi közelbe’ –
már zsebben a serleg, a nyert viadal.

utcákra feszült ki a mértani háló,
és csepp kapualjra sem árt kis nouveau –
a tenger sója a bőrbe ivódva,
egy békesziget ma az éjjeli szálló.

varázsol a szíven a bája, az arca,
erében pezsg a szabadság harca –
megkapja talán sok hű katalán –
Adéu, Barna, i fins ara, Barça!


Az őzek és bolondok hónapja

II.
Hannibal ante portas

Kis juhsajtér’ lemész, Péter?
Jaj
ne aggódjon, Yanni bá! L-
ehetne itt az is kérdés,
e-
mancipál-e Manci, Pál,

s rágós falat-e pacemaker –
már
ha az ember kannibál.
Akiben protézis térd és …
hát
nem kell annak annyi bál!

Holnapom még jó lesz mának,
s a
PIN-kód engem aktivál –
madárzaj ez ma kint éjjel
vagy
görcsöt kapott madrigál?

Analízisből megvágtak –
kis
kandidátus kandikál –
nem lesz elég ennyi vészjel?
‘ré-
gen portás volt Hannibál!’


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon…

Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőmbe márciust igér.
Szemembe súgta, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.

De szív, ha búj, csak elpirul, ki bók elől kitér –
barátom, ó, ha csókja sütne bár az ajkamon!

Megértem én, ha másfelé repülsz el, angyalom,
de kút vizét ne öntsd elém, a szomjam inni kér.

Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
s szavamban én a tűz dalát ma el nem altatom:

barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!


Republic

ha elkártyázták a kéglidet
s elnéptelenedett a Népliget
ha nincs jó meló, mi még fizet
ha szomjan halsz, sem iszol vizet

ne várd a mát
szeletre vágva a tegnapok
ne várd a mát
kukába dobva a holnapod
ne várd a mát
levesbe hulltak a csillagok
ne várd a mát
teérted kétszer is meghalok

ha nem vagy sógora senkinek
és túl nagy a lapod betlinek
ha söröd még télen sem hideg
vagy Kim Jong beint a jenkinek

ne várd a mát
szeletre vágva a tegnapok
ne várd a mát
kukába dobva a holnapod
ne várd a mát
levesbe hulltak a csillagok
ne várd a mát
teérted kétszer is meghalok

ha hátba is vág a bányalég
ha csajkád mélyén hányadék
ha hiba is vagy, meg a százalék
kiáltsd, hogy NEKEM EGY LÁNY ELÉG!

ne várd a mát
szeletre vágva a tegnapok
ne várd a mát
kukába dobva a holnapod
ne várd a mát
levesbe hulltak a csillagok
ne várd a mát
teérted kétszer is meghalok

teérted hétfőn is meghalok

miattuk kedden is meghalok

örülhetsz, szerdán már nem vagyok
ne mondj imát
miattam isznak az angyalok


Quimby

hajtünemények
selyme az este
fürdik az ének
sörben a teste

zendül az A-moll
rajtuk a fények
orrkarikámon
péksünemények

csusszan a holdfény
háton a fagylalt
vén kutya holt éj
százfele vagdalt

szőke gitárban
bújt el az élet
füstfalu bárban
taps tüze éled

szürke vitorlám
mossa a szappan
whisky a torkán
két keze vajban

csusszan a holdfény
olvad a fagylalt
vén kutya holt éj
százfele szaggat

szőke gitáron
csókol a dallam
s rám ül a párom
szép szeme halkan


Az őzek és bolondok hónapja

I.

sokan kérdik, hány az óra –
az én órám sose hány –
sokan kérdik, hogy a pengő
peng-e, de úgy igazán.

számegyenesen a számok,
mért nem görbe mindahány,
s abból, melyik körbe görbe
pengőn mért huszonnégy áll?

lám az én szám mindig görbe,
sült bolond, ki téged vár,
kis gerlicém, sült galambom,
repülj számba, gyere már!


Mantra

sajt ez a lányka
na
rúgja a kánya
légy te a párja

sajna fiacska
a
lány aki csacska
nem pisze macska

s medve ha pőre
se
lőre se bőre
elitta előre

bal proteinben
és
Boe szeles ingben
gyúrt meg az isten

s mindaz az álom
a-
mit keze rámnyom
ülve beváltom

jobb ha belátom
hogy
egy csak az átkom
hindu barátom

nem hat a mantra
az
ötröl a hatra
higgy temagadba’


Az egy miért nem prím?

kacsint a kengurú, ölembe bújt
az őszelő csitít el új l’amour-t
napóra kattogás az éjbe fúlt
zsebébe vág idő, s maradsz a múlt

be zöld e Föld, fehérje lesz fakó
sok éhezőt teremt a földlakó
ne írj haraggal, ütve sem perelj
ha vág az él, merőlegest emelj

de ez divat ma – mondta jó anyám
ha nem futotta új ruhára tán
el is siratta mára már a nyár
egy utcahossza szöszbe szállt a nyár

nem ölte módi szívemet sosem
nem ölt a lőszer, ölt a vodka sem
lehalkulóban összecseng a rím
s ma jól tudom, miért nem egy a prím


Fehér rózsa

(modern tördelésben)

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyal-arcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ledőlne tán e gát,
de fénytörést hiába korrigálna,
a szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Málna

ingzsebet kaparó szeretet,
tőn-feledt, liluló málna,
tiéd, csak nyújtsd érte kezedet,
önfeledt, bolondos álma

van, hogy a napon is remegek
lassacskán emberré válva,
hideget nem nagyon szeretek,
légy te a telem kabátja

szürkület lopkod már színeket,
egyre csak tömi a zsákba,
megkapom, vagy sem, a szívedet
nem bíznám Erosz nyilára

fennsíkra simuló kezeket
túlérő nyárderék várta,
édesen rám vetett szemedet
úgy mint én, senki sem látja

alkonyok, hogy miért veresek? –
kérdésed mosolyt csal számra –
ingzsebből jön rá a felelet,
pirosra festi a málna


Trance-lét

give me a kiss, one you’ll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I’m not givin’ up, don’t tell me ‘be wiser’
young, silly wind, don’t blow her away now, I’d never find her
send me a glance that gives me a chance, and I’ll be the fighter

addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel


A másik féltekén

A másik féltekén csendes az óceán,
hamis ezüstért azt fel nem áldozom,
izzadt tollú rigók, egy eladó leány,
éj hint elém szóport, versben álmodom.

Életem spirálja elfordul, s megremeg,
másik féltekére költöző madár,
Sentosa homokja talpamról lepereg,
Föld-has itt lefelé ívelő határ.

Repülj, kis hercegnő, s óvd vélem a rózsád,
titkaid, szerelmed, vágyad vigaszát,
másik féltekén egy életet vagy órát,
ennyit adj nekem csak, csókod igazát.

Ám szárnyad ne törjem, türkizszemű angyal,
ölelnélek, s mégis tőlem féltlek én –
őrizlek hát téged türelmes, hűs aggyal,
egyik lábbal már a másik féltekén.


Többnyire

Az ember többnyire várja nyarát,
ingei sok színárnyalatát
felöltve a korzón s tenger partján,
szép feleséggel az edzett karján
nézi a hullámok játékát,
s küldi az asszonyt: fogjál békát!

Az ember többnyire várja az őszt,
iskola mellé járva – az ősz t-
anára idézi fel ádáz báját,
‘áldva’ a régmúlt Ádám báját:
menzán ette a bolgár répát,
s várta a bűnt: Apa, hozd már Évát!

Az ember többnyire várja telét,
sózni, kaparni a járdaszegélyt.
E kéményseprő várta? Fenét!
Szívesen átalu-ÁÁÁááá 💥 … a felét.
Fogja fejét, támasztja a létrát,
épp Mikulástól látta a példát.

De én a tavaszt kérném, igazán,
látni a zöld színt némi gazán.
Babámtól válna pirosra a táj –
piknikezünk, fogy sonka a máj –
s összesöpörve e szív maradékát
herceggé csókolja a békát.


Dzsinn

II.

Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs, ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!


Dzsinn

I.

Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár, és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd:
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!


Kerek

te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


Tudom, anya

Kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Ha jó a fék, a lék se fél,
kalap, kabát, a sál s a tél –
a nyár ha messze, mit remél?
nem olvad el, nem ám jegem,
kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!


Nem szűnni

II.

Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.

Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?

Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?

Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!


Magyar vagyok

Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.

Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.

Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!


Béke

I.

ha fordul a Föld, s pizsamát oszt,
a Hold sosem érzi a pátoszt.

mi fáj odalenn, beteríti –
itt sírva szaladt el az E.T.,
itt szív a pokolra ölelve.

gályára evezni, ha menne,
Gaiába ki döfte a kését,
s most dönti az éj keritését –

utánad az emberi állat,
bokádra cibálja gatyádat.

lehúz ezeregy gravi-kábel
s lélek-nano-tube, nosza vágd el,
dressz-ing mit a Gül Baba tür-be,
csak lógj lefelé, ki az űrbe.

mint szúnyog, a csend ül a tájra,
s felcsendül a fejben a lárma:
én azt hiszem, az buta kérdés,
Föld népei közt van-e békés…

mikor jön el újra a béke?

II.

galamb, mi repül fel az égre,

s Noénak a hátvakarója –
az emberek jóakarója –
mit őriz a csőre vagányan –
régész, ki kutatta, de hányan.

vakarva malacnak a háta,
tán nem viszi sírba a nátha…

ám mindenesetre, egy hátha?


Alma

mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad…

mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.


Visszatérés

naptárlap a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a lapot,
hadd markolom újra, szivem ne gyötörje
napunk, mi a többit a szélbe törölte.

bár gyűrt, s szine sárga, miénk az örökre,
s míg elkapom, esnek a többi lapok,
száll múltam a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a napot.


Rám tekerve

bokámra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét,
de ablaka nyílik a cella-falaknak,
ha éled a Földnek a görbületét.

eszemre tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet idézni a múlt szele vár.

kezemre tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz,
de toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.

szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár laza bája az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!


Igazán

ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!

ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.

fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.


Vegas

Stripen lilás-szőke szárnyvesztett angyalok,
száz új vágy zamata húzza ingemet,
maori bőrdíszmű, tetkókon agyalok,
szökőkút balettje ostromol eget.

jéghideg a Bud light, ára bár megingat,
Rézmezők lovagja ablakon beles,
tenyérnyi porondon Abszint pohár izzad,
nyári estét show-z e zöld-tündér leves.

mily fonnyadt a tó már égmagasból nézve,
chief Kvarcpor dűnéjét nullára teszi,
szerencse földjén már nem cseng apró érme –
koldulni jöttél tán, vagy veszíteni?


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.

Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.

Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.

Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!


УЛЬЯ

Júlia

ha tudod, meddig élsz, élet-e?
ha nem vár szerelem, vége-e?
a pokolra vágnám-e utam,
ha vágyam már mindörök zuhan?

dalolj, kis kócos Hamupipő!
szappanbuborék üvegcipő
ujjhegyemen mint éj-fél-álom
leng kétszemélyes utcabálon.
ezer szép haj, mind ezer regény,
egy énekhangban pirkad remény.
lepke időnk a boltív alatt
csak röpke filmbe gyűrt perc maradt.

csendet hint rám a palotatér,
hintóból tök, lovakból egér,
cipellőd nyoma már csak vízfolt,
a kelő nap visz, mint ki nem volt,
a város rejt, hol keresnélek?
úgy futnék hozzád, máris féltlek,
torokdobbanásban éled egy
átokszép tűzforrás, életet
magából hasadó félelem –
oroszul hogy mondjam néked el?

elhullt hangjegyet seper a szél,
félbetört híd Névának mesél –
kóbor herceget üres kézzel,
s régi szívébe tépett mézzel.
tört vodkás pohár – szerencsezsák?
kutyára hiszlek már, Szent Izsák,
de nem veszek búcsúcédulát,

égjek itt, és égjek odaát!


Szabadság

Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.

Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.


Szín scene

A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállnék Szindbád vitorlaselymén,
ezeregy szeráj, éj s arab nő.

Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!

Hajamon bár átlátszó a festék,
s szívószálba galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!

Retinámat téliszony kaparta,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.


Nyolcadik

nyolcadik.
hétfő, de a második heti.
dél-hajnal.
jaj, a fejem satuban sajog.
hasamra,
na és? egy maszek megteheti!
rémlik már…
fű… Hendrix… meg a dögös csajok.

ha ez a
szaurusz ott a fa tetején
nem fogja
be…, hát nincs tekintettel ő se?
esküszöm,
úgy, de úgy segéljen engem… Én,
kimarad
a naplómból az összes őse!

bagatell
etűd volt még egy univerzum,
omega
plusz egy, s kész – még jó, hogy ordinál.
ennél is
üresen maradt az impresszum…
a madár
még mindig a fán fenn ordibál?!

teremtek
gyorsan egy váju kávét elém.
hét napos
lett a hét? ki volt az a bika?
fizikát
gyorsan ha tán újraégetném,
ki venné
azt észre? termodinamika…

utolsó
hivatalos meló, és megyek.
ráírom
még Mózes bá dossziéjára:
sose fogj
újévi malacot – vagy legyet –
s szamuráj
kardot se low carb diétára!

mindenség
mainframe-je, ennyi volt, hagyj békén,
kereshet
KGB, most már az sem talál,
végtelen
ciklusba ugrom a hétvégén,
egy jön csak
utánam: csendes időhalál.

életem
rekurzió lett egy izében,
unalmas
napokban s imákban elveszek,
ám vidám
fáklya a szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban ott leszek!


myAphrodite

Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.

Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.

Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.


Európa

Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?

Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:

Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.

Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.

Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.


Eszmélés

Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?

Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.

Anya, de ugye szeretnek minket?

Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.

De, anya, tényleg szeretnek minket?

Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!

Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.


Angyalszem

szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét tört rám a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.

ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
csak szelíden nézlek, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja vodkámat felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.

időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.

néhanap megállok a kisállomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.

tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér ismét az éj.

fejem tán a gőzös, korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg: nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, vonatod, mi áll.

hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
lesz egy sok ezerből, amely rád talál.

kínait rendelsz egy füstköd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.

asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirul, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”


Nem szűnni

I.

Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.

Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!

Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.

Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.


Fohász

Oxford városában egy kis kápolna áll,
bent férfi ajkáról a halk imája száll.
Kezében egy papírt erősen szorongat,
lottószelvénye az, s teremtőt szólongat:
Istenem, segíts, hogy kihúzzák számaim,
s valóra váljanak végre az álmaim!
Cserébe ígérem, eztán békén hagylak,
sohasem kérek mást, többé nem zavarlak.

Az Úr, ki többnyire sohasem válaszolt,
kivételesen most hozzá imígyen szólt:
Fiam, oly csüggesztő amit teremtettem,
napját sem tudom már, hogy mikor nevettem,
szívemet a sok harc összekaristolta,
ám te ma nagy mosolyt csaltál az arcomra.
Mély baritonjába remeg rózsaablak:
Ördögre mondom én, szívesen hallgatlak!
Hallgatlak míg világ vagy akár örökre,
jöjj csak el máskor is, kérelmed törölve.


Hot-drog

a trochiscus viperarum emlékére

kanálban fortyogó leveske,
kereslek megbúvó erecske,
ragacsos penészíz bűn-konyha,
agyamat köti fel kiskontyba.
azt hiszem, mégis itt fogyasztom,
lökj ide fél grammot, s elalszom.

*

klór-parfüm, neon-zizz, új emó,
szerveket gyilkol a jó kemó –
ennek is vége lesz majd egyszer,
de addig falhoz vág a vegyszer.
orvosom elmerengve mondja,
letűnt sötét korok gyógymódja:

orrszarvúagyar nem akad ma,
piócák sem bőrre tapadva,
sebre sincs marokszám pókháló,
sírkertben fejmoha-turkáló,
s hot-drog, ha kitört a kolera,
napon sütkérező vipera.


Akkor vagy

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon

megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod

ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on

föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom

sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon

akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom


Álmodozó

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.


Bika

Bágyadt, ébredt életközép
Bikaviadalt vágy a nép,

Bronz ék zöldell hamis tavaszt
Bika ritkán nyújt be panaszt

Bizalom csúszik meg epén
Bika áll porond közepén

Badar életmalom imák
Bika szédül, forog világ

Barikád áll sétány helyett
Bika áldozva hajt fejet

Bűvös, bájos, leányregény
Bika egymaga hal szegény

Belép alkony vörösébe
Bikaéj vérköntösébe


A Hold könnye

Fáradt szavam elcsendesülve
csak ledől a töltés oldalán.
Pihennék én is melléülve,
itt nem rúg belém ma más talán.

Zúzott kövek éles melege,
résekből a pitypang kandikál,
alant hegytetők olvadt leve –
mint a világ rendje, folydogál.

Hogy éj sötétje fölénk borul,
a szavam már régen szendereg,
talpfák szurokszagába szorul
ki nem mondott gondolatsereg.

Palack vörös puhítja párnám,
s üvegén át eget kémlelem:
a Hold egy fa tetején vár rám,
torz képe oly szokatlan nekem.

Borvörös csepp gördül le arcán,
kötne batyut, s vinné óceánt –
rég áhítja, szöktetné karján
ős jussát az ezüstszív leányt.

Postavonat kattog altatót,
címezetlen álmokat kapok –
mind-mind a Jézuskának valót –
a Holdnak meg jönnek űrlapok.

Én láttam, csak én a Hold szemén,
s palackom őrzi még a könnyet,
félhold s -világ búja lett enyém,
nekem már úgysem árthat többet.

Tanácstalanság, mint sas lebeg,
ránk les, csak az ébredésre vár.
Jön hajnali teher, s vas remeg –
a Hold bár engem is vinne már!


A szobrász

porlepte kabátban áll a műtermében,
padlón ezer apró márványkődarab,
haj hull homlokába, tűz ég a szemében,
ritka nap, ha hajnalpírig nem marad.

szerszámélen éled meztelen, fehér kő,
földöntúli fókusz, mámor mesteren,
kivonás varázsa, vág, hasít a véső,
s ujja szobra hűsén simít nesztelen.

mi lakik a mester ráncolt tenyerében,
mi az, mit a szem nem, kéz csak, ami lát?
nem másért érinti jártában-keltében,
csak hogy kitapintson minden kis hibát.

gyakran érnek engem így el már az esték,
szóba szőve szívem, eszem s gondokat –
sorokon, hol fel nem száradt még a festék,
szemem fürkész újra, s csiszol gondolat.

vers-húr pengetésbe szép időmet ölve
őket is becézi pillantás, s a kéz,
mint lányokkal járva kart a karba öltve,
már az alkotás is éppúgy megigéz.


Endre barátomnak

Lefelé

mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál (négy-öt fok kedvesen)
oly rideg altató, a kar vacog belé.

metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.

suhanó lánchinta húz sikolyt a körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába vasszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.

őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.

isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
most emelsz-e már végre rá is poharat?

integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.

relatív világban rejtőzik az igaz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása vigasz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.

élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.

mozgólépcsőn te is elestél először –
a fejben gyorsabb órát vaj ki értené? –
nincs kivétel, semmit sem kezdhetsz elölről,
csak napról napra hullsz lassabb idő felé.


A szén dala

vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém

fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar

csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lesz-e enyém

páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret

álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled

vas fia csákány
roppan a szén
megtör a márvány
szíve helyén

hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
háta felém

vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín

lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény


küldtelek fájón…

küldtelek félve
önzőn remélve

elröppent mátka
jó húsz év átka

a mindenáron
parazsát járom

véremben kél még
perce a kétség

csendje rám horpad
élve már holtad

vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?

viselted ingem
szerettél engem

ölembe loptad
élted és holtad

arcomra fontad
belém csókoltad

rám lakatoltad
sziklád rátoltad

keresztként hordtad
s én

              téptem rólad
szent formám fájón 🙁

Sent from my iPhone


Az idő utolsó estéje

Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.

Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.

Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.

Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.

Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.

Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.


Hová lett a tavasz

II.

vérnarancs őszelő, koldusszív,
savanyú medvelánc táncba hív,
fakuló klórezüst sejtzsongás,
mellkasban ketyegő lemondás.
vérpumpám műholdja tétova,
tervezné utam, de nincs hova,
frissensült angyalszárny csábító,
molnárok féknyomán nyári hó.

tudásom ragacsos kottalap,
életem, oviba hordalak.
Kamcsatkán csasztuskám andalgó,
létem két részeges pillangó.
széltépett színdarab: tenmagad,
szögesdrót, szisszenés, fennakad,
alkonyba botorkál, meg-megáll,
szivarfüst megható, szembeszáll.

könnyekbe desztillált tisztaság,
csuklómon bilincs is ritkaság,
Orient expressz a gyorsbüfém,
fűszerem lágy ízű betűfém.
ólomsúly mellényben mellúszás,
oxigén, nehéz a búcsúzás,
csuromvíz pufajkám levetem,
s tavaszom egyre csak keresem.

jégholló, kapufa, hessmadár,
elég az én bajom mára már,
elgázolt kedden a száncsengő,
Mikulás, mit szól a Teremtő?
porrá tört, ízekre szétszedett,
ápoló kápolnám szép szemek,
mosolygós madárdal felemel,
emigráns gólyapár kelepel.

jobb szemem üveg, de ragyogó,
megleltem tavaszom, vacogó,
vérpumpám helyére beteszem,
hét napig egyébként sem eszem.
bárányok mosolya felhőtlen,
még jó, hogy idáig felnőttem,
hidd már el végre a kedvemért,
tavaszod mindig is benned élt!


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.


A költő

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit mint hetyke sólyom ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.

Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni de szörnyen!

Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.

Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
Fáklya? Perzselő az, kérem… s igaz… nincs fölös harag
a nyelven – talán épp ezért nincs is, aki vegye.

Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz… uram bocsá` macskaeleség.

Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
s kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.


Holnap

Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind’ belevész.

Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.

S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.


Árulás

Kr. sz. e. 336

Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.

Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”

Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”

Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.

Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?

Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!

Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.

Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.


Séta

Szótlanul baktat melletted,
s egy vadgesztenyét rúg eléd –
koppan az úton pattogva,
titkos kód, min jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt,
véledkorú vándor, földid,
szívós, bár emelkedőknél
mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged,
legyél te bátor kisfiú,
vezesd az úton – mit ő lát,
te nem – rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön – s jön gyakorta –
szemedbe néz: fej vagy írás?
Janus-pénz repül – mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Amíg alszol, vajon hol jár? –
sosem sikerült meglesned.
Kíváncsi vagy, veled marad? –
s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb –
s fejed mért csak Jönön töröd?

Bűvészet mind, illúzió.
Ki mának él, tán az okos –
logika hűvös rendszere
roppan milliomod fokos
fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe
csal jövőt eléd: délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat
hihetetlen mennyiségben,
egy, két, há`, négy és így tovább,
ám összeset mindenképpen!
Az összeg hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed,
a rafinált bűvész, csalfa
mágus hátad mögött nevet:

tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.
Átlátsz már rajta? Időtlen
Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad,
a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.


Vissza a vadonba

I.

Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.

Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.

Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.

Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.

Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.


Otthon

Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.

Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s majd hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára s a tárgyai védik a lét magasától.

Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágokat ápol az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.


Itt lakunk

szántóföld árkai sziklákat teremnek,
dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
határra kigördül, s öleli családját.

erdőn fák karjukat feltartják meztelen,
várják zöld pattanást, bőrön míg megjelen`,
egy évszak három nap, oly bolond az idő,
április havában havazni nem illő!

tengernek partját több kőküklopsz vigyázza,
hullám-gyermekeket pajkosan lerázva
forgatják fejüket, jó messze ellátnak,
fehér bőgatyában fotó-modellt állnak.

őszelőn szerte két tájköltő vetekszik,
réz-arany színkovács, szikrát csap fel egyik,
szivárvány-roncstelep-turkáló a másik,
színpompát varázsol egész lombhullásig.

fából van árbóccal májusnak virága,
itt lett sport labdával dobni karikába,
Könyves Kálmán nevét Salem még álmodja,
tavakon takaró a tőzeg-áfonya.

Sam Adams hírnevét dicséri kocsmáros,
teáját tengerben áztatja főváros,
tél haván messze csússz, bálnáknak integetsz,
biztosan tudod már: ez itt Massachusetts.


Akkor

tudásvágy lett örökségem,
apám néha játszott vélem,
vesztett idő keres utat,
alkony vörösborban mulat.

tábla szélén bástya szökik,
apámról minden vers rövid,
szerelem kútköve rajta,
kakasviadal ég alja.

derűk vizét nyarak hozták,
apám ere azúr holtág,
ígéretből font kerítés,
fácántollas úri érzés.

szarvasbika mit sem sejtő,
apám éjcsend, súg az erdő,
életvízbe szél csap vadul,
irgalmat csak űzött tanul.

gyötört szemben életútja,
apám kezét fogom újra,
sorsunk összeköt és szétbont,
szurokba ragadt az égbolt.

némafilmként égett belém,
apám teraszán int felém,
korall-rózsa kő markomban,
szívkövemet kimarkoltam.


Aranyhal

Kifognám az aranyhalat,
akváriumba tenném,
genetikus klónozással
galaxis lenne enyém.

Kifognám az aranyhalat,
milyen nyelven beszélne? –
használati utasítás
nincs benne a mesébe`.

Magyar, angol, hottentotta,
az is lehet, hogy héber,
Rozetta kő hátoldalán,
legközelebb megnézem.

Kifognám az aranyhalat,
én biz aztat megenném,
X-Y kromoszómák
nem látnak tovább ennél.

Innék rá sok királyvizet –
kisüstivel vetekszik! –
oszt hortyognék a tóparton,
míg asszony nem veszekszik.

Kifognám az aranyhalat,
megmérném, hány uncia,
nagyon gyorsan pénzzé tenném,
elkölteném… a természet lágy ölén.

Kifognám az aranyhalat,
elengedném, hadd menne,
megszánnám a szerencsétlent,
horgom se hagynám benne.

Biztos várja Nádas-alsón
aranyhalú feleség,
ezer poronty kopott-tyúja,
“Hol a papa s eleség?”

Kifogni az aranyhalat,
két baj van a mesével,
nem szeretek horgászni, és
nincs is őrá szükségem.

Habár mégis, várj egy percet,
hol az a hal, húzzuk ki!
Egy kívánság, hogy az Ember
sose tudjon hazudni!

Ügyvéd, csaló, politikus,
újságíró, lókupec
felszedheti sátorfáját,
elmehet kerek, perec!

Jobbá tenni a világot
apránként, ahol járom,
hadd legyek én az aranyhal,
víz alól már nem várom.

Keress hát magadnak horgászt,
csalit ki szedni se mer,
öreg nénit, árva lurkót,
kit a sors túlontúl ver.

Nyisd ki szíved, feléjük, s majd
a tó tükrén meglátod,
felragyogó mosolyukban
értelmet nyer világod!


Az idő

II.

Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz:
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papír csíkok csodája
képét s értelmét nyeri, majd szemébe néz.

Néz, mint nyikorgó ablak a lomos szertár
falán, hol pocakos Valóság zugában
őrá vár – szuszogva megböki ujjával,
hümmög felette, komótosan körbejár.

S ha könyv csukódik parányi kézből esve,
színtelt, gyűrt lapok csodája, ne félj, benne
még mindig Te vagy, csupán a szem mi leste
többé már nem kétli – nemlétét feledve.


Az idő

I.

Az Idő olyan, mint hélium, mit a Nap
izzad keservesen – bennünk lágy töltelék,
megannyi léggömbként fölfelé lebegnénk.
Kakasszó pumpálja, éjjel aztán kilap… ,
s kopott, horpadt tartályban mind együtt feszül.
Új nap új magasba kipukkant ballonok
légje hajt – legyen bár fonnyadt, de atomok
Zeppelin sóhajából: dicsőség belül.

Tudjuk mi mind, léggömbök hajnala minő
feszült: bár ránt a kötél, mégis csak szállnak
magasba, s ott fent bukdácsolva, egymásnak
biztatva mondják: “Milyen jó ma az idő!”


Hat pillantás

Egy szerelem története

Ha kézen fog szemed,
a lábam megremeg –
pórázon lebegő
ólomsúly levegő.

Ha mézet lop szemed,
selyemköddel belep –
bársonyba olvadó
cukormáz léghajó.

Ha rózsavíz szemed,
illón feléd vezet –
cseppje bár tenger volt,
s fénytükrén olajfolt.

Ha jégben ég szemed,
gőz fagy rám és nevet,
véremben késpengék,
belülről szelnek szét.

Ha nem hall meg szemed,
hogy kiáltsak neked?
Őriz mint száraz lék,
lebegő szakadék.

Szempillád ha pihen,
most látom csak milyen.
Már nézni sem merem,
csak sóhajt a szemem.


A rózsakertész dala

II.

Bika, mi törtet, feje betörhet.
vasmarok vágya, lázas vaságya,
nem lát belőle mást, mint a rozsdát.

Alfa szivárvány szép ívű ágán,
már nem is kéret, ülve eléred,
lágyan öledbe hull majd a rózsád.


A rózsakertész dala

I.
A türelem arcképcsarnoka

Szerzetes magas hegy ormán,
mandalát homokkal formál,
vágy nem sebzi, élte béke,
hittel lebben létből létbe:

Szikla rése, mély rejtélye,
csobbanó fehér örvénye,
szalad a víz, hasad a kő,
nem-törődve fut az idő.

Nagy dugó hatsávos úton,
tülköljön vagy dúljon-fúljon?
Mérge enyhül: kis rigót lát,
ősz hidegén, ázott tollát.

Egy zsák élet – kenyér-remény.
Ma vagy holnap? Válassz, szegény!
Életük szűkebb egy lyukkal,
kalász nő szem-sóhajukkal.

Fegyvervihar zeng mióta,
párját várja, nincs hír róla,
gyűrött fénykép, karja ölbe`,
kívülről szárad csak könnye.

Pokol suttog, bomba ketyeg,
verejték-homályban szemed.
Pirosat vágd! – sürget a félsz –
fontold meg tán, úgy tovább élsz.

Tizenéves élted sarja,
kérj akármit: nem akarja,
szókard szikrák – lassíts, felnőtt,
csöndnek dőlve, hallgasd meg őt!


A boldogság kanyargós útja

Nőtt bennem balra egy különös szálloda.
Vendégek csapata mily bogár is? Csoda…
Van számos törzsvendég, s ki ritkán jár oda –
mind a titokzatos tulajnak záloga.

Földszinti zugában bóbiskol egy költő,
magába forduló, aligha tündöklő,
ám ha egy más vendég kacag, vagy néha sír,
ujjára kapja mint bábot, s belőle ír.

Hajnalköd-köpenybe beburkolt ‘bon vivant’
tér be a kis konyha friss kávé illatán,
csizmát fénytűzbe vág, bort tölt rá a borra,
s szerelmet sóhajt a sziporkázó porba.

Éldegél velük egy fényűző fényképész,
falait díszíti – ne nevesd – fehér mész,
megfakult retinán szilikon képpontok –
tökélyre törekvő, művészi létgondok.

Sakktáblát szemlél egy szigorú számtudós,
misztikus partnere titokban csillagjós,
múltjától nem tart már, jövője ruhatár,
számára Idő, mint sakkórán, hátra jár.

Egy aggódó apa gondozza a kertet,
türelem-tüneményt ide-oda kerget,
nyeseget és gyomlál, öntözgeti sarját,
virágból, gyümölcsből ki tudja még mit lát.

Zongora fogsorán kétmollkezes táncol,
esernyőt feszít ki padláson a vándor,
szél szava repíti, négy fala mögötte,
borostyán-pillangó-élmények örökre.

Csendes már a csarnok, halk tücsökszó messze,
csigahátú portás, talp csosszanó nesze.
Álom jár fejekben, s átélem e testben:
szálloda száll ide, száll oda énbennem.


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!