William Shakespeare – 1. szonett

Mi szép, kivánjuk egyre több legyen,
a rózsabáj maradjon így örök,
de érve, jő idő hogy elvegyen,
s leend a gyermekére szállt örök.
Te meg szemív önízü paktumán
merengsz el, önmagadra vetve fényt;
sok éhezőt teremt e Kánaán
a lényed arcul ütve énjeként.
Lehetsz akár a Föld gyümölcse, ringó,
hozod habár a hírt, s tavaszt dalolsz,
enyészetére kárhozott a bimbó,
fukar vagy, és e végre tékozolsz.
   Kegyeld Világot, és ne fald ma fel
    jövőnk, mi jár, ne vidd a sírba el.


William Shakespeare – Sonnet I

William Shakespeare – 94. szonett

Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alantkerült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
    Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
    Virág fekélye émelyíti gazt.


William Shakespeare – Sonnet XCIV

William Shakespeare – 146. szonett

E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
    Te öld a félt, a testevő kaszást,
    s ha szűnt halál: magát a meghalást.


William Shakespeare – Sonnet CXLVI

William Shakespeare – 52. szonett

Egy úr gyanánt, ha kulcsa vasfalát
kinyitja, kincse édes és csodás,
mit óva, ritkanap csupán ha lát:
varázs halála tompa megszokás.
Ezért emelkedett egy ünnepély,
kevés a párja szürke éveken,
ahány, akár a drágakő, csekély,
a fő kövek királyi ékszeren.
Idő a kamra, fogva tart, s igér,
a rejtekem, mi díszruhát bezárt,
veled hogy egy nap ünnep újra ér,
dicsébe fon, s a titka mind kitárt.
     Megáldjon ég, te földi költemény,
    velem ha hálsz: a menny, s ha nem: remény.


William Shakespeare – Sonnet LII

William Shakespeare – 23. szonett

Akár a gyenge, zöldfülű szinész,
kit átkarolt a félsz, a lámpaláz,
vagy épp a dúvad, oly kitörni kész,
de lángharag, mi fojt, s mi több, aláz;
Eképp, ha látsz, a vallomás teher,
ki nem talál fogam között a bók,
szivem repes, le mégis ő teper,
s megálmodott szavak ma lázadók.
Te légy orátorom, leírt szavam,
a fecske, szív futára, hírnöke,
esengj te válaszért, ha hasztalan
ma nyelv: beszéd halála, sírköve.
    Te lásd mit én s a csend szerelme írt,
    s a szem, ki hall, szerelme szóra bírt.


William Shakespeare – Sonnet XXIII

William Shakespeare – 66. szonett

Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
    Halál megoldja mind… csak egy bajom:
    szerelmemet velük meg itthagyom.


William Shakespeare – Sonnet LXVI

Péter

I

fregattom alatt Néva folydogál,
vessz, fiam, itt én látok jövőt,
hát gyűlöljön csak engem sok bojár,
nyugat felé utat s úttörőt,
Trockijgrádban lesz a parlament.

Robes

nyakad felett pálcát török, Danton,
légy hát mártír, s döglök majdan én,
Germinal a fagyos Szajna parton,
pengevillanás-rivaldafény,
golyó csak, mi nem agyamra ment.

Simon

háromszor törölted le a csókot,
tagadlak, míg hajnalt hí madár,
egy volt köztünk, ő csak, aki csókolt,
övé lett a hálátlan halál,
s két latorral te mulatsz ma fent.


Sztoa

Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.

Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.

Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.

A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
                   néha
                                tudva
                                              és talán.


Kontraszt

Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.

Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.

Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.


Mátrix

múló nyarak fénye ül az őszi útra –
levél, hol elpihen, sosem ébred újra.
hálózatok rendje titkaimra érez,
nem érthetlek téged, remélem, te értesz.
időcsaló vágyak: számok húsom, vérem –
a Gép már megébredt, ő álmodik vélem.

más se voltam én már: hűvös őszi este,
levelek a földön, sok kéj kinnhalt teste,
hol lélek egy sem táncolt nyelv-dizőz toron,
csak ujjak meleg nyoma rozsdás húrokon.


AI-jaj

világolj körtészet
        Felhő szüld tajtékod
        habjából hajlékot
        felgöngyölt szürkeség
        tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon

ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
        fellázadt gyermeket

vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
        kifoghat fabábu
        Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet


Kutyád

veszett kutyád vagyok, nagy ég,
szukák tagadt porontya,
azúr pofádra sörhab ég,
s szakáll a nyál, a rojtja.
egy ölni messzeség a Hold,
s lidércnyomás a nincsen,
a holt kutakba visszafolyt
szikes por íze kincsem.
veszett kutyád vagyok, Nagyúr.
a puszta tarja börtön –
a véd-neved mi rég fakúl
e rám rohadt nyakörvön.

itéletét, veszett ebek,
idő a csontba rágja –
nyakuk leszegte hűtlenek
koszos kötélre várva.


Back to Top