Kihordanám

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.


2020. április 13-22.

Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányunk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Egy nyom a hóban

I.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
hidd, te világ, ma,
hogy édesen alszom.

térdel a sóba’,
kalapja a sarkon,
fél cigi fényben
elázva a karton.

krisztusi pózba
meredve a markom,
félelem íze:
ma nincs aki adjon.

földön, az ólba’ –
ja, hol van a garzon –
út köve párna,
ha gördül az alkony.

fagy keze szótlan,
ezüstje a parkon,
átszakad éjen
a Holdon a Marson.

arccal a hóban,
a hóval az arcon,
ennyi egy ember –
a hóban egy arcnyom.


Fenét

hogy 27.-én is szeretni fogtok? –
legyintett a koldus
az előtte térdeplő
három karácsonyi költőre –
egy fenét fogtok!
Szilveszterre már csak az nyúl itt a zsebébe,
akinek fázik a keze.
persze, ha sokat mondogatjátok,
el is hiszitek, hogy
a hóban de jó, ho ho ho hó,
és utáljuk a díszleteket,
utáljuk a boltost…
a vásárlót is?
redben, azt is –
persze babonát, meg csuhásbűnözést azt ma sem!
ah, szóval nagy betűvel írtátok a Szeretet szót?
dicséretes –
ilyent nemecsekkel is csináltak a végén.
érdekes módon, attól a gyerektől
tényleg melegebb
bennem valami.
jaj, ki ne hagyjátok, hogy
régen
milyen jók voltak a Karácsonyok!
frankó klisé –
persze
mióta ember az ember
mindig a gyerekeink korosztálya volt az,
amelyik már nem tud viselkedni,
csak mi voltunk a jók.
valljuk be, így családiasan, ha már összejöttünk,
Adyt és egymást másoljátok.
fenét volt jobb régen,
te, és te, és te is,
ti vagytok mások.
nincs nagy szükség itt hókuszra meg pókuszra!
de azért
boldog szülinapot, Hóruszka.


Eszmélés

Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?

Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.

Anya, de ugye szeretnek minket?

Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.

De, anya, tényleg szeretnek minket?

Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!

Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.


Álmodozó

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.


A Hold könnye

Fáradt szavam elcsendesülve
csak ledől a töltés oldalán.
Pihennék én is melléülve,
itt nem rúg belém ma más talán.

Zúzott kövek éles melege,
résekből a pitypang kandikál,
alant hegytetők olvadt leve –
mint a világ rendje, folydogál.

Hogy éj sötétje fölénk borul,
a szavam már régen szendereg,
talpfák szurokszagába szorul
ki nem mondott gondolatsereg.

Palack vörös puhítja párnám,
s üvegén át eget kémlelem:
a Hold egy fa tetején vár rám,
torz képe oly szokatlan nekem.

Borvörös csepp gördül le arcán,
kötne batyut, s vinné óceánt –
rég áhítja, szöktetné karján
ős jussát az ezüstszív leányt.

Postavonat kattog altatót,
címezetlen álmokat kapok –
mind-mind a Jézuskának valót –
a Holdnak meg jönnek űrlapok.

Én láttam, csak én a Hold szemén,
s palackom őrzi még a könnyet,
félhold s -világ búja lett enyém,
nekem már úgysem árthat többet.

Tanácstalanság, mint sas lebeg,
ránk les, csak az ébredésre vár.
Jön hajnali teher, s vas remeg –
a Hold bár engem is vinne már!