Gézuka

Konyhabútoromra dőlve néztem körül a kis lakásomon. Tompa, boldogságszerű érzés terült el lassan bennem, s egy másodpercmutató-kattanást hangossá tevő csend ült el a konyhán.
Győztem! – hangzott a ki nem mondott gondolat. A nyitott ajtón át tekintetem végigsiklott a szobabútor felett. Megvan a mosógép, a porszívó, a rádió, sőt még a varrógép is. A bankban pedig 30 ezer forintos takarékbetét nehezebb napokra.

Több évtized után ekkor jutott először eszembe Gézuka. Egy hónapban születtünk, s óvodás korunk óta voltunk játszópajtások.
Emlékszem, mikor az oviban gyurmából formáztam játék kisautót, Gézuka pedig csillogó piros matchboxot húzott elő a zsebéből. Én még a 20-as gyerekbiciklin tekertem, amikor ő 4-váltós versenykerékpárt kapott, igazi csavart kormányrúddal. Én Yamaha furulyán próbálgattam egy Boney M dallamot, náluk kazettás magnóról szólt az a dal – a New Jerseyben élő nagybácsi küldte a SANYO-t.

Gézuka jele versenyautó volt az oviban. Ma Amerikában él. Azt mesélik róla, hogy a Baltic avenue-n már négy háza van, és a Mediterranean avenue-n egy piros hotelt építtet.

Mindig jobb játékai voltak, ám e percben nem biztos, hogy boldogabb ember nálam. Aki szanatóriumba kerül, háromszor nem dob, és a kórházban is hiába mutatná fel a ‘get out of jail’ kártyáját.

Ha más táblán is, de egy helyre megyünk.


Reinkarnáció

I.

Én vagyok Spartacus!
kiáltottam büszkén, teli torokból

csak az volt a bökkenő
hogy addigra már heten-nyolcan
kiáltották ugyanezt előttem

Én vagyok Spartacus!
harsogtam újra –
két másik hang vágott közbe

a mellettem álló srác
ki alig lehetett 20
cinkos mosollyal szeme sarkában utánzott
hirtelen nem tudtam
tiszteletlenségnek vegyem, szégyelljem magam
vagy engedjem
hogy a büszkeség hétölnyi hulláma
elsöpörjön minden más érzést

ritka látvány lehettünk
a new yorki ősz korai alkonyában

a 5th avenue-n
felhőkarcoló mögött tűnt el a nap utolsó fénye
s a tenger szele hűvösnek hatott
felemelt karomon

fekete alkarok erdeje
mind egy-egy fekete ökölben érintve
az ég alját
s lassan-lassan átszínezve azt
a magunk képére

a büszkeség hétölnyi hulláma
rendőrlovakat nem söpör el

sem a könnygázt
sem a fájdalmat

de azért is
Én vagyok Spartacus!


Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.


Pillanat-csodák

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.


Jesús országa

Jesús egyszerű ember volt.
szó nélkül tett mindent,
mit apja rábízott.
napestig dolgozott
egy sólepárlóban,
s járt a sziporkázó tükör-felszínen.
egyszer egy bivaly-nagy sziklát bíztak rá,
hogy görgesse már odébb –
három napig küzdött,
de megbirkózott vele.
kacajokkal teli estéken,
mikor a tenger felől fordult,
s hűst hozott a szél,
bűvészmutatványokkal
szórakoztatta az ivóban az ámuló csapatot.
vizet kért a kocsmárostól,
ám hogy, hogy nem,
az egyszer csak bornak tetszett rézkupájában –
mire persze a kocsmáros
még két bronz pénzt követelt rajta.

születésnapja minden évben
eseményszámba ment a városkában,
de ha névnapjáról kérdezték,
csak vakarta a fejét.
pedig itt lent Mexicoban
oly sok más férfi viselte e nevet.

majd utána kérdez, mondta.

minap kezébe akadt
a National Enquirer egy gyűrött példánya
három fura hírrel a címlapon.

lám, egy druszáját –
állítólag –
Palesztinában látták nemrég,
alig puskalövésnyire
egy ellenőrző ponttól.
a homoklepte országút szélén stoppolt –
de nem vette fel senki.

a lapon lentebb
egy gyanús szenzáció.
Szíriában
teve bújt át egy tű fokán – ?

majd a harmadik,
Párizsban valami új tetőt építenek
sok sok pénzen
gazdag emberek – !

egyet se féljetek –
gondolta szelíd mosollyal Jesús –
ha minden kötél szakad,
az én országom azért biztosan befogad benneteket.


Reggeli

tojásdivatok jöttek, mentek
de a reggeli maradt
az ami

melegvérű húga régen pályaudvar
lágytestű kisöccse valami kornél
de a reggeli, kérem
az gerinces

s én hármuk közül mégis
melyikhez vagyok a
leghűtlenebb


Kitartás

lakásunkban
hónapok óta él
egy szülinapos lufi.
fiamé volt
megörököltük
hozzánk nőtt.
nem volt szívünk levágni.
meg védett faj is
ha belegondolsz
egy napon minden hélium elillan majd a Föld légköréből
a semmibe.
ahogy a lakásban cirkulál a levegő
a lufi
jön
megy
néha a tévé előtt lógatja
másnap a zuhanyzóból kell kihessegetnem
ma reggel meg a gardróbban garázdálkodott.
amíg élt a hullámos papagájunk
ő volt a családban
második helyen
a #kalandvágy topik alatt
most meg a lufi.
ha ez így megy
rövidesen örökbe fogadhatjuk
és mehetünk
neki is útlevelet csináltatni.
az útlevélfotó még hagyján
de mivel kínai
most elbizonytalanodtam
a Happy akkor neki is a
családneve?
hozzánk tartozik
kétségtelen.
kiegyensúlyozottan lebeg
színes légvárak és apróbb súlyok között.
ja
neki könnyű
ám egy kiegyensúlyozott tollforgatóval
mire megy
a világ?


Oldódom

polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.

mára kikristályosodtunk.

… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vesém s epém
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.

vízben azért
oldódom.

talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.

talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik

a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.

oldódom.

lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.

van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.

látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.

oldódom.

jó lesz ez így.


Gorée

szerbusz, Airbus!
a portugál légi—sas– elvisz
légyen bár napnyugatra, Memphis,
vagy délre akár,
Dakar.

Gorée.
hasban yassa massza,
szemben Dakar.
füst
takar-
ja szemét.
De kár.

Szilveszter jő, s murid,
tán iszik is véled egy murid,
hisz lám az iszlám
itt nem egy kereszt.
tény –
ha nem is keresztény.
Toubában tiltott a tubák –
s mégis szólnak tubák –
de másutt
veheti barát borát.

az Újvilág felé
a portugál
már csak a bőröndünket méri –
rég nem ő a Góré.


Kerek

II.

palalap

levével keltlek

a koszok levésésével
éllé s ékké

kákák, kányák
kábák
kicsik a szakasz-közök

mellem émelyemé
tűt
s kék tavat köpök

mollom giszig görög
esése sebes
lánál tit s tát lehel
kopok

leszel?

leszel!

láttál s láttattál

műm s magam
kerek


Fenét

hogy 27.-én is szeretni fogtok? –
legyintett a koldus
az előtte térdeplő
három karácsonyi költőre –
egy fenét fogtok!
Szilveszterre már csak az nyúl itt a zsebébe,
akinek fázik a keze.
persze, ha sokat mondogatjátok,
el is hiszitek, hogy
a hóban de jó, ho ho ho hó,
és utáljuk a díszleteket,
utáljuk a boltost…
a vásárlót is?
redben, azt is –
persze babonát, meg csuhásbűnözést azt ma sem!
ah, szóval nagy betűvel írtátok a Szeretet szót?
dicséretes –
ilyent nemecsekkel is csináltak a végén.
érdekes módon, attól a gyerektől
tényleg melegebb
bennem valami.
jaj, ki ne hagyjátok, hogy
régen
milyen jók voltak a Karácsonyok!
frankó klisé –
persze
mióta ember az ember
mindig a gyerekeink korosztálya volt az,
amelyik már nem tud viselkedni,
csak mi voltunk a jók.
valljuk be, így családiasan, ha már összejöttünk,
Adyt és egymást másoljátok.
fenét volt jobb régen,
te, és te, és te is,
ti vagytok mások.
nincs nagy szükség itt hókuszra meg pókuszra!
de azért
boldog szülinapot, Hóruszka.


Gyorsuló élet

minden éved
olybá tűnik
gyorsabban szalad el

letéped a tizenkét lapot
s már téped is a következő tizenkettőt

de, látod, egyszerű ez
ahogy fogy a
vécépapír
a tekercs egyre gyorsabban pörög
fizika

persze az üres gurigát meg
senki nem cseréli ki

s akkor
kellemetlen magányodban
csak reménykedhetsz, hogy
van valaki a fal másik oldalán