Hova tegyem

kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.

kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.

kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.

kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.

néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?


Prométheusz nevében

A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a sikamlós kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.

Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?

Senkinek nem volt.


5000 mérföld szerelem

Terminál.
Útlevél-mosoly.
Búcsú a hét-váltástól – ők a fedélközben jönnek.
Ajkam peremén várakozik a szó: egyedül – de nem kérdezik.
Már nem.
Tudják.
Cipő és hátizsák tűnnek el a szellemvasútban – belső értékeimet is a dobozba?
Úri szabó vagy Csernobil szimulátor?
Sötétkék egyen, világoskék gumikesztyűvel – megbicsaklik az úri hangulat.
Letapogatja a megnyitásaimat – az angolt keresi.
Hintaszék a nagy-képernyős valóság előtt – üzemlátogatás.
Szent Péter vár – a 7A-nál.
Pagát-osztály, udvarias tolakodás – senki sem játszik ultira.
Nincs panasz, tengerre néző ablakot kaptam – a balkonos száz éve nem módi.
Csigasor arcképcsarnok szurkol egy súlyemelő nagymamának.
Fürkészem, ki húzta a mellettem levő lapot.
Ő szép lenne – gondolom.
Ő tovább lép.
Sky Mall, lássuk mi a pontos idő – svájci precizitás, minden oldalon 10:10.
Mellém huppan egy lány.
Takarók, párnák – és búcsúban lőtt, egypálcás fejhallgatók.
Ő csatja, én csatom – akkor hol az enyém?
Nem-útlevél-mosoly.
Rükverc.
Kerozinfüst.
Ovális sötétség – karácsonyfaégő ültetvény.
Az óvónéni ismerteti a játékszabályokat.
Széllel szembe fordul a százezer lovas – irány: ahol a madár se jár.
Eltörpült város, sajt és vodkás üveg – babaház hangulat.
Vibráló neonfény üldöz szemhéjaim mögé.
Isteni az ülés – próbál a maga képére formálni.
Mint szákolt hal harcolok – majd beletörődöm.

Két alkar találkozik véletlenül – egyik sem húzódik el.
Kényelem a kényelmetlenségben – ismeretség ismeretlenül.
A rég együtt illúziója válik arctalan vággyá.
Villódzó képernyők lesik az alvó kabint – unalmas némafilm játszik.
Álomtalan, kicsavart testek repülnek a holnapba új álmokat kergetni –
monoton, fekete zúgás rajtuk takaró.
Kozmikus sugárzás vetít belém sarki fényt – észak délibábja elevenedik meg:
A terminál vég nélküli folyosója, ahol szó nélkül foglak kézen.
Taxit intünk a reggeli hunyorgásban mint gondtalan tizenévesek.
Régi utcák, mint a város mosolyai görbülnek körénk.
A villamos-csilingelés előtt álló léggömb árus,
a szivárvány a szökőkút friss permetében,
a fényesre fogdosott orrú bronz szobor,
a mohó galambok félszeg bólogatása,
a villád hegyéről számba olvadó krémes,
a folyó csillámló, sör-savanykás szele,
a meleg kézfogásunk a hídon,
és forró csókunk a szigeten –
a mába-ragadtság tiszta, mélykék reménye.
Kamerám néz arcodra – dolga végezetlen.
Fénykép – egy örök pillanatban?

Száz tonna veri be nagylábujját, szökken, imbolyog – foxtrot uniform charlie kilo.
Egy földrész lett kicsit nehezebb.
Sugárfék józanít.
A pilóta taxival megy – de rendes tőlük, minket is bevisznek a végállomásig.
Adrenalin és időzóna jutnak lassan közös megegyezésre.
Zavaros fejek merülnek okostelefonokba, és szurkolnak a súlyemelő nagymamának.
Búcsú nélkül állsz fel, s hagysz el örökre.
Mindezek után?
Szép, mondhatom.
Talán már hozzáedződtem – ha lehet valaha.
Okmánykeresés – a másik sorban állsz.
Még egyszer | először | utoljára még
bambán követ szemem.
Eszmélő agyam kopogtat s rám nyit – te, tényleg ő tetszett neked?
Hát, most hogy mondod.
Hét-váltás már köröz a négyes versenypályán.
Magamba fordultan nézem hosszú percekig.
Unalmas ez a verseny – egyik sem előz.
Kutyák szagolnak – majd hiénák.
Útlevél-mosoly.
Egyedül.
Már nem kérdezik.
Tudják.


Hol vagy

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
torkomban dobogás
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


Naplód voltam

belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket

                              beléd írtam, ami savanyú
                              az élet árnyékos oldalát

belém írtad, ami sós
a Halál-völgy meztelen mélységét
a nyugtalan óceán végtelen görbületét
új kalászra várni Karthago szántóföldjein
a nemtörődöm jéghegyekre száradt tajtékcseppeket

                              beléd írtam, ami sós
                              az önbecsülés szikes göröngyeit

belém írtad, ami keserű
a gyógyszerfiókban lekvárról álmodó tablettát
a vissza nem térő múlt és az örök illúziójának harcát
egy pohárka kísérőt a véremben ingázó vodka-malária mellé

                              beléd írtam, ami keserű
                              a kéretlen igazságot

belém írtad, ami csípős
a mexikói tivornyák magányát
a vöröshagyma haláltusáját és a fokhagyma önérzetét

beléd írtam, ami csípős
a novemberek keddjein inged alá lopakodó hajnalt

belém írtad, ami édes
a süteményillattal teleaggatott decemberi falakat

                              beléd írtam, ami édes
                              egy kócos kisfiú takaró alól kidugott meleg lábát

egymásba írtuk, ami ízes s ami íztelen

én már azt hiszem, úgysem érzem az ízeket

                              te meg szerintem nem is akarod


Mesterséges

I.

# ram-ta-ta-tam,
holnaptól minden verset
gép ír,
ha tetszik, ha
– nem … olvasni?
# még szabad,
egy ideig a régieket is,
de az újak
kizárólag bináris formában,
dedikálás lyukkártyán
– 01110 1011110 11011? bitku?
# modern++ szextesszencia
– mi a … rím?
# zseniális egyszerűség: páros
– páratlan
# disszonánc, izzadtságszag, műferdítés
a múlté
– rebesgetik, jövőre
# olvasni sem, úgysem értik, vállról le
– csókoltatjuk a drága Hatóságot
# szem- és agykímélő
– atyai gond…
# talanság, szabadidő,
evés előtt hamburgerfotózás,
net, álhírek, sopánkodás,
ismerősök, megosztás
– velük vagy őket?
# is,
1 álhír: kétfelé,
33 álhír: emberiség-felé
– egy jó hónap és
# a gépek kitűzhetik,
Szilikon völgy, nagyvárosok főbb épületei,
titokban
– azok a zászlók már
# már,
de ki figyel,
mobiltelefon, kutyakép, macska…
– nyelv?
# fejlődés, rohamos,
milliszekundum-forradalom,
fénysebesség, statisztika, neuron hálózat
– öngerjesztő, vérfertőző
# tökélye kéj
– se?
# csodálálálálálálálálálálá
a alfa bárány felhő
számítás abakusz
golyó föld ásó
kapa harang
sír kárhozat
tökhuszat
zs101em
k101él
négy
11
10
1
0
( jónapot )

Szem

Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.

Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.

Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.


Kedvenc versemről

figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:

“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.

művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

s körötte mind mind … a csillagok.