Az út örök

mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.

hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?

a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.

lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.


William Shakespeare – 98. szonett

első értelmezésben

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
        Te távol, és a tél lep el belül,
        e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímeket követve egy modernebb értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
        Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
        Te gondolat-cirógatott tökély.


William Shakespeare – Sonnet XCVIII

Kihordanám

VII. szonett

az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:

a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.

a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,

mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.


2020. április 13-22.

Alle-glória

műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.

öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,
húsz-per-húsz, viccelt az elme –
s tisztábban lát-e ma, mondd.

érzések kétes magánya,
jobb-e, hogy rég láttalak,
túl sok, túl kevés talánya
titkod volt, titkod marad.

hűtőre tapadt egy évünk,
mágnes egy század falán,
porolj le minket, még élünk –
új élet ez már talán?

szélmoraj szenderül bennem,
izolált élet-siker,
szélvédőd őrzi holt tettem,
rózsád eltiport-iker.

maradsz egy szőke-fürt-emlék,
alle-glóriák, hitek,
Tarkovszkij-vízbe írt esték –
idd ki mind, lelkem fizet.


… mint az emberek a sót,
mint Tarkovszkij a vizet

Gézuka

Konyhabútoromra dőlve néztem körül a kis lakásomon. Tompa, boldogságszerű érzés terült el lassan bennem, s egy másodpercmutató-kattanást hangossá tevő csend ült el a konyhán.
Győztem! – hangzott a ki nem mondott gondolat. A nyitott ajtón át tekintetem végigsiklott a szobabútor felett. Megvan a mosógép, a porszívó, a rádió, sőt még a varrógép is. A bankban pedig 30 ezer forintos takarékbetét nehezebb napokra.

Több évtized után ekkor jutott először eszembe Gézuka. Egy hónapban születtünk, s óvodás korunk óta voltunk játszópajtások.
Emlékszem, mikor az oviban gyurmából formáztam játék kisautót, Gézuka pedig csillogó piros matchboxot húzott elő a zsebéből. Én még a 20-as gyerekbiciklin tekertem, amikor ő 4-váltós versenykerékpárt kapott, igazi csavart kormányrúddal. Én Yamaha furulyán próbálgattam egy Boney M dallamot, náluk kazettás magnóról szólt az a dal – a New Jerseyben élő nagybácsi küldte a SANYO-t.

Gézuka jele versenyautó volt az oviban. Ma Amerikában él. Azt mesélik róla, hogy a Baltic avenue-n már négy háza van, és a Mediterranean avenue-n egy piros hotelt építtet.

Mindig jobb játékai voltak, ám e percben nem biztos, hogy boldogabb ember nálam. Aki szanatóriumba kerül, háromszor nem dob, és a kórházban is hiába mutatná fel a ‘get out of jail’ kártyáját.

Ha más táblán is, de egy helyre megyünk.


Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd – és a másikét –
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,
tudást és mámort, az élet savát,
fejünkre dermedő évek szavát.

hét napig égjen a szantálfaláng,
hét égnek hulljon a csilláma ránk,
kétszer rám senki se vessen követ,
hét évig éljen, ki engem követ.


Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.


Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,
volt izzadság bűze a nem kell,
volt cikcakkban-iszkolt a jó.

de mindig volt láss, tanulj, alkoss,
és mindig lesz újra szeress –
ma lökd még a hintám, légy pajkos,
s majd hunyóként sose keress.


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Voltok

csak párat mondok

a Papp Laci horgok
a jég-fedi fjordok
az árnyas lombok
a prérin a 'Fordok'
az egykori Ormok
a boltosi boltok
a kosztban a rostok
a lelkes torkok
a tisztább sportok
a föld-fele orrok
ki-nem-jön foltok
be-nem-néz gondok
a fix fixpontok
a nem fake posztok
az Emberi sorsok
a hátban a csontok
a házban a Lordok
előttünk nyomdok

oké, ha lefogtok –
de
tűnnek a dolgok…


Egy nap szigete

Fekete táblán krétarajz. Ketten.
Egy pálmafa törzset formál kezem.
Kis sziget partja – nagy mosolyt csentem –
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
Barna a kókusz, hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát.
Nevezzük el… ‘Egy nap szigetének’ –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.

Hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán.
Szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.

Fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban, ott tudom, ‘igen’.


Zoénak és Móninak

Örökség

kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe

mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam

dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem


Back to Top