Címke: időmértékes

a magyar nyelv kiválóan alkalmas időmértékes verselésre, hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásából keltett dallamos, ritmusos verssorok írására. Klasszikus versformák, mint például a rondó, vagy a shakespeare-i angol szonett a jambikus verssorokat kívánja, hexameter sorok régi görög klasszikusokra emlékeztetnek, az anapsztus pedig az angolszász limerick dallamának a gerince.

William Shakespeare – 144. szonett

vers / versciklus

A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom,
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért a csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s ez angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha messze tőlem; és az angyalom
be is fogadta tán az alvilág.
   De óhajom szeretteimre végig:
   ha tette, szentemet ne sértse vérig.

Utószó a fordítótól:

A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan öltem ki a durva gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis nem itt.

William Shakespeare – Sonnet CXLIV

William Shakespeare – 102. szonett

vers / versciklus

Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
   Ha vad sövény ma rejti énekem:
   ne kopjon el, mi fényes énnekem.

William Shakespeare – Sonnet CII

William Shakespeare – 87. szonett

vers / versciklus

Adieu, te drága – túlon is talán -,
tudod te jól, magad ma mennyit érsz,
a mentelem-levél becsed falán
feléd kötelmeim lezárni kész.
Kegyed csupán, könyör mi gazdagít;
Továbbra tartsalak? veszett okom,
az érdemem hiánya józanít,
ma birtokolni nincs tovább jogom.
Alábecsülted-é magad, vagy épp
az én helyemre járna jobb, a más;
Jövőd kezére visszaszáll eképp,
mi díjazott, de adni volt hibás.
   Király valék, palást az álmodón,
   de hajnalán üres faszék a trón.

William Shakespeare – Sonnet LXXXVII

William Shakespeare – 121. szonett

vers / versciklus

Különb a bűn, ha nem csupán a vád,
mi ráfogott, s a vétlenekre ül;
Örömtelen, ha bűn szegezve rád
s lopó szemek, de csend a hang belül.
Miért az elfogultja firtatá
ha hajt a vérem? és alávaló,
ki fel sem ér, a gyatra, mondaná:
szerinte ó, mi’ rossz, nekem mi jó.
Vagyok, ki én vagyok; s ki célba vesz,
belátja hány veszett saját felén,
ha állok én, de ő lerogyva lesz;
Mi rágalom: felét se tettem én.
   Hacsak nem úgy: cinizmusuk szerint
   gonosz ki él, s a rossz uralja mind.

William Shakespeare – Sonnet CXXI

William Shakespeare – 106. szonett

vers / versciklus

Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
   Tanúiként, ki vagy s mi látható,
   csak ámulunk, de nincs terád ma szó.

William Shakespeare – Sonnet CVI

William Shakespeare – 35. szonett

vers / versciklus

Ne búslakodj a tetteid miatt;
A rózsa báj, de tüske ott lapul,
s a lárva búj’ sziromlevél alatt,
a Nap s a Hold van úgy, ha árnyba fúl:
Ki él, hibáz – De ím, e kezdetén
a szép szabadkozásaim hada:
palástolom ha vétsz, s leromlok én –
ürügy mi több, kevés a bűn maga.
A testi bűnöd ész befesti, bár
eképp, ki vádol én vagyok, s ki véd
csakúgy – magam perelhetem; s az ár:
szakadt-szeretve-gyűlölök feléd.
   A bűnsegéd keserve szól, ahol
   te tolvajom, ki édesen rabol.

William Shakespeare – Sonnet XXXV

William Shakespeare – 20. szonett

vers / versciklus

E női arc, Világ mit alkotott,
az ark-szerelmem, ámde úr e nő,
szelíd galamb, de mégsem ingatott
divat szelén; se csalfa, mímelő.
Ha rám tekint – s a szem se forgatott –
aranyba von, s uralkodik szinen:
kitűnik ő; körötte megkapott
a női lélek és a férfiszem.
Szülő Világ a lényed adta – nőt –
de hölgyszerelme visszaforditott;
A ráadás, mi boldogítta Őt,
nekem mit érne? Hűvösen hagyott.
   Mivel Világ kiszúrt-a nőknek ék,
   elég a lelke – többit ők vigyék.

William Shakespeare – Sonnet XX

William Shakespeare – 71. szonett

vers / versciklus

Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa olvasás
ha néhanap soromra visszatérsz;
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
A könnyedet sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
   Nehogy keservedet lenézze más,
   a szenvtelen világ s a gúnyolás.

William Shakespeare – Sonnet LXXI

William Shakespeare – 138. szonett

vers / versciklus

Ha nem titok, mi fél-titok: hazudj,
csalárd a szív, de hófehér a szó –
ne is reméld, bedőlök én, nem úgy! –
naív gyereknek (azt hiszed) való.
De ifjunak ha vélsz, e jó fiú –
s te jól tudod, mi fél-titok: korom –
elismeré ha így hazudsz, hiú;
igaz tapodva második fokon.
De mért ne valld be, nyújtva kis vigaszt,
s magam miért nem azt, na hány vagyok;
Ne tudj, szeress: bizalmad ád igazt –
s koros-szeretve titkolózhatok.
   Te hízelegsz, dicsérsz, s magam viszont,
   ez ágyba-főbe tartja jó viszonyt.

Utószó a fordítótól

A zárlatán ha látsz betűhib-át,
idézd eléd e csalfa kis cicát.

William Shakespeare – Sonnet CXXXVIII

William Shakespeare – 60. szonett

vers / versciklus

Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
   E vers reménye véle szembeszáll,
   dicsedre szól, időnek ellenáll.

William Shakespeare – Sonnet LX

William Shakespeare – 129. szonett

vers / versciklus

Tipp: az első négy sor tudatos átköltés, de azzal a céllal, hogy utat engedjen a Shakespeare által sugallt erős kettős jelentésnek.

A vágy kitört erő az árad-ó
pazar titok s a szégyen egyesül
derék talán vagy épp alá-való
e bűnöző amíg beteljesül.
Az élvezet határa: éle kés,
bolondja űzi, hisz csalétek ő,
bolond ki éri: gyomra megvetés;
Epedni őrületbe kergető.
Ha üldözőre élvezet talált –
a volt, a van s a lesz energiát
emészt – az üdve gyötrelemre vált;
Előre: kéj, de hátra: délibáb.
   E jól tudott igaz viszont mit ér,
   ki mennybe vágy, ugyis pokolba ér.

Az első négy sor két eltérő tördelésben:

A vágy kitört erő, az áradó pazar titok s a szégyen. Egyesül derék talán, vagy épp alá való e bűnöző – amíg beteljesül.

A vágy kitört erő. Az árad? Ó, pazar… Titok s a szégyen egyesül. Derék talán? Vagy épp alávaló e bűnöző amíg beteljesül?

William Shakespeare – Sonnet CXXiX

William Shakespeare – 30. szonett

vers / versciklus

Midőn a csend mereng, fejem citál
itélni kútba hullt időt, szegény,
hiány a sóhaj íze, felzilál,
tolul kudarc s a veszteség elém.
E férfiszem, miként folyamnyi ár,
örökre-veszte hű barát okán;
szerelmekért adót kinyögve már,
s leróva terhe délibáb nyomán.
Mi volt, e nap megint megélni fáj,
a lajstromon szerettek és hitek,
s e könyvelőt köté a torz szabály:
ki értük újra s egyre megfizet.
   De rád, ha gondol elme bú helyett,
   ma visszanyerve tűnik elveszett.

William Shakespeare – Sonnet XXX

Back to Top