Belém hasít ha óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen,
sudár fa lombfején a haj letépve,
s ma áll csak árnyaveszte, tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötte kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován.
Eszembe jutsz; Idő konok nagyúr.
Feladja mind magát a szép dolog –
miként a régi hull, jövend az új –
tiéd se más. Kaszája gyors forog,
mi ellen oltalom csak egy neked:
szemébe fog nevetni gyermeked.
William Shakespeare – Sonnet XII