Címke: Shakespeare

William Shakespeare – 1. szonett

vers / versciklus

Mi szép, kivánjuk egyre több legyen,
a rózsabáj maradjon így örök,
de érve, jő idő hogy elvegyen,
s leend a gyermekekre szállt örök.
Te meg szemív önízü paktumán
merengsz el, önmagadra vetve fényt;
sok éhezőt teremt e Kánaán
a lényed arcul ütve énjeként.
Lehetsz akár a Föld gyümölcse, ringó,
hozod habár a hírt, s tavaszt dalolsz,
enyészetére kárhozott a bimbó,
fukar vagy, és e végre tékozolsz.
   Kegyeld Világot, és ne fald ma fel
    jövőnk, mi jár, ne vidd a sírba el.

William Shakespeare – Sonnet I

William Shakespeare – 94. szonett

vers / versciklus

Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alantkerült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
    Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
    Virág fekélye émelyíti gazt.

William Shakespeare – Sonnet XCIV

William Shakespeare – 146. szonett

vers / versciklus

E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
    Te öld a félt, a testevő kaszást,
    s ha szűnt halál: magát a meghalást.

William Shakespeare – Sonnet CXLVI

William Shakespeare – 52. szonett

vers / versciklus

Egy úr gyanánt, ha kulcsa vasfalát
kinyitja, kincse édes és csodás,
mit óva, ritkanap csupán ha lát:
varázs halála tompa megszokás.
Ezért emelkedett egy ünnepély,
kevés a párja szürke éveken,
ahány, akár a drágakő, csekély,
a fő kövek királyi ékszeren.
Idő a kamra, fogva tart, s igér,
a rejtekem, mi díszruhát bezárt,
veled hogy egy nap ünnep újra ér,
dicsébe fon, s a titka mind kitárt.
     Megáldjon ég, te földi költemény,
    velem ha hálsz: a menny, s ha nem: remény.

William Shakespeare – Sonnet LII

William Shakespeare – 23. szonett

vers / versciklus

Akár a gyenge, zöldfülű szinész,
kit átkarolt a félsz, a lámpaláz,
vagy épp a dúvad, oly kitörni kész,
de lángharag, mi fojt, s mi több, aláz;
Eképp, ha látsz, a vallomás teher,
ki nem talál fogam között a bók,
szivem repes, le mégis ő teper,
s megálmodott szavak ma lázadók.
Te légy orátorom, leírt szavam,
a fecske, szív futára, hírnöke,
esengj te válaszért, ha hasztalan
ma nyelv: beszéd halála, sírköve.
    Te lásd mit én s a csend szerelme írt,
    s a szem, ki hall, szerelme szóra bírt.

William Shakespeare – Sonnet XXIII

William Shakespeare – 66. szonett

vers / versciklus

Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
    Halál megoldja mind… csak egy bajom:
    szerelmemet velük meg itthagyom.

William Shakespeare – Sonnet LXVI

William Shakespeare – 29. szonett

vers / versciklus

Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
    Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
    király ha kéri sincs miért adom.

William Shakespeare – Sonnet XXIX

William Shakespeare – 98. szonett

vers / versciklus

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre kelt’ne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
        Te távol, és a tél lep el belül,
        e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímeket követve egy szabadabb, modern értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
        Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
        Te gondolat-cirógatott tökély.

William Shakespeare – Sonnet XCVIII

Back to Top