William Shakespeare szonett fordítások, amennyire képes vagyok rá abszolut tiszta jambikus formában. Nagy hangsúlyt fektetek a jelentés hűségére, az Internet segít a pontosabb megértésben, ahol az eredeti szöveg túl archaikus, avagy Shakespeare kettős jelentésekkel, szójátékokkal dolgozik. Ilyen szójátékokat, kettős jelentéseket ahol tudom, a magyar nyelv rugalmasságával próbálom átadni.
William Shakespeare sonnets in Hungarian, iambic pentameter translations.
Az ágyasom szemén nem ég a Nap,
az ajkain csekély korall-tökély,
a keble: hó helyett poros falak,
s aranyhuzalt se bír: hajában éj.
Ha rózsa: láttam én damaszkuszit,
de egy se dísze, arcszinét adó;
a parfüm éde vágyakat feszít,
de nem lehelletéböl áradó.
A hangja tán, amit szerethetek,
belátva: mégse szép zenék s dalok;
Vajon miként lebegnek istenek,
a kedvesem ha jár: csupán gyalog.
De esküszöm, hogy ő különleges,
csakúgy, akár sok elhazudt leges…
William Shakespeare – Sonnet CXXX
Igaz szivek, ha áldja nász: ne légy
a gáncs; Szerelmet ím nevezd nevén:
nem oly, mi, vágy ha változik, felég,
vagy elhajolna csábitó hevén.
Nem! Ő szilárd; az égre írva állja
vihart, ha óvja rendületlenül
hajót, ki sorsveszett bolyong. Mi’ drága,
s csupán szögíve mérhető felül.
Időnek ellenáll e tűzvarázs –
a rózsa-pírt lemetszi mind pedig –
de nem bolondja, nincs megalkuvás,
kitart egész a végitéletig.
Nem írtam én, ha ez hazug lehet,
sem élt eképp, ki hűn szerethetett.
William Shakespeare – Sonet CXVI
A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
Amíg csak ember él, ki nem feled,
e vers ad újra életet neked.
William Shakespeare – Sonnet XVIII
Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.
William Shakespeare – Sonnet LXXIII
Mi szép, kivánjuk egyre több legyen,
a rózsabáj maradjon így örök,
de érve, jő idő hogy elvegyen,
s leend a gyermekekre szállt örök.
Te meg szemív önízü paktumán
merengsz el, önmagadra vetve fényt;
sok éhezőt teremt e Kánaán
a lényed arcul ütve énjeként.
Lehetsz akár a Föld gyümölcse, ringó,
hozod habár a hírt, s tavaszt dalolsz,
enyészetére kárhozott a bimbó,
fukar vagy, és e végre tékozolsz.
Kegyeld Világot, és ne fald ma fel
jövőnk, mi jár, ne vidd a sírba el.
William Shakespeare – Sonnet I
Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alászegült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
Virág fekélye émelyíti gazt.
William Shakespeare – Sonnet XCIV
E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
Te öld a félt, a testevő kaszást,
s ha szűnt halál: magát a meghalást.
William Shakespeare – Sonnet CXLVI
Egy úr gyanánt, ha kulcsa vasfalát
kinyitja, kincse édes és csodás,
mit óva, ritkanap csupán ha lát:
varázs halála tompa megszokás.
Ezért emelkedett egy ünnepély,
kevés a párja szürke éveken,
ahány, akár a drágakő, csekély,
a fő kövek királyi ékszeren.
Idő a kamra, fogva tart, s igér,
a rejtekem, mi díszruhát bezárt,
veled hogy egy nap ünnep újra ér,
dicsébe fon, s a titka mind kitárt.
Megáldjon ég, te földi költemény,
velem ha hálsz: a menny, s ha nem: remény.
William Shakespeare – Sonnet LII
Akár a gyenge, zöldfülű szinész,
kit átkarolt a félsz, a lámpaláz,
vagy épp a dúvad, oly kitörni kész,
de lángharag, mi fojt, s mi több, aláz;
Eképp feléd a vallomás teher,
ki nem talál fogam között a bók,
szivem repes, le mégis ő teper,
s megálmodott igék ma lázadók.
Te légy orátorom, leírt szavam,
a fecske, szív futára, hírnöke,
esengj te válaszért, ha hasztalan
ma nyelv: beszéd halála, sírköve.
Te lásd mit én s a csend szerelme írt,
s a szem, ki hall, szerelme szóra bírt.
William Shakespeare – Sonnet XXIII
Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
Halál megoldja mind… csak egy bajom:
szerelmemet velük meg itthagyom.
William Shakespeare – Sonnet LXVI
Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
király ha kéri sincs miért adom.
William Shakespeare – Sonnet XXIX
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött;
Ma ifju szívre kelt’ne bárkit is –
Szaturnusz is bohém s kiöltözött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
az angol rímeket követve egy szabadabb, modern és játékos értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
