Ha volna is szerelmem ócska báb,
szerencse fattya, apja kit kivág,
idő szelén kakas, vagy oly galád
ki este gyom, de hajnalon virág:
nem úgy! Alapja most sem ingatag,
dacol ha pompa máza elvakít,
szilárd ha forr a szolgaforgatag,
s ha pillanatdivat belénk hasít.
Leperget intrikát s a cselszövést,
megingatatlan áll, a bástya ő,
mi’ messze néz, s nem üt szemernyi rést
kövén a percnyi lét, az ár s a hő.
Legyen letűnt bolondsereg tanúja,
ki bűnben élt, s kimúlt a jóba kúszva.
William Shakespeare – Sonnet CXXIV