kortárs vers blog - Mező Kornél - műfordítás versek

William Shakespeare – 1. szonett

Mi szép, kivánjuk egyre több legyen,
a rózsabáj maradjon így örök,
de érve, jő idő hogy elvegyen,
s leend a gyermekére szállt örök.
Te meg szemív önízü paktumán
merengsz el, önmagadra vetve fényt;
sok éhezőt teremt e Kánaán
a lényed arcul ütve énjeként.
Lehetsz akár a Föld gyümölcse, ringó,
hozod habár a hírt, s tavaszt dalolsz,
enyészetére kárhozott a bimbó,
fukar vagy, és e végre tékozolsz.
Kegyeld Világot, és ne fald ma fel
jövőnk, mi jár, ne vidd a sírba el.

William Shakespeare – Sonnet I

William Shakespeare – 94. szonett

vers / versciklus

Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alantkerült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
Virág fekélye émelyíti gazt.

William Shakespeare – Sonnet XCIV

William Shakespeare – 146. szonett

vers / versciklus

E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
Te öld a félt, a testevő kaszást,
s ha szűnt halál: magát a meghalást.

William Shakespeare – Sonnet CXLVI

William Shakespeare – 52. szonett

vers / versciklus

Egy úr gyanánt, ha kulcsa vasfalát
kinyitja, kincse édes és csodás,
mit óva, ritkanap csupán ha lát:
varázs halála tompa megszokás.
Ezért emelkedett egy ünnepély,
kevés a párja szürke éveken,
ahány, akár a drágakő, csekély,
a fő kövek királyi ékszeren.
Idő a kamra, fogva tart, s igér,
a rejtekem, mi díszruhát bezárt,
veled hogy egy nap ünnep újra ér,
dicsébe fon, s a titka mind kitárt.
Megáldjon ég, te földi költemény,
velem ha hálsz: a menny, s ha nem: remény.

William Shakespeare – Sonnet LII

William Shakespeare – 23. szonett

vers / versciklus

Akár a gyenge, zöldfülű szinész,
kit átkarolt a félsz, a lámpaláz,
vagy épp a dúvad, oly kitörni kész,
de lángharag, mi fojt, s mi több, aláz;
Eképp, ha látsz, a vallomás teher,
ki nem talál fogam között a bók,
szivem repes, le mégis ő teper,
s megálmodott szavak ma lázadók.
Te légy orátorom, leírt szavam,
a fecske, szív futára, hírnöke,
esengj te válaszért, ha hasztalan
ma nyelv: beszéd halála, sírköve.
Te lásd mit én s a csend szerelme írt,
s a szem, ki hall, szerelme szóra bírt.

William Shakespeare – Sonnet XXIII

William Shakespeare – 66. szonett

vers / versciklus

Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
Halál megoldja mind… csak egy bajom:
szerelmemet velük meg itthagyom.

William Shakespeare – Sonnet LXVI

William Shakespeare – 29. szonett

vers / versciklus

Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
király ha kéri sincs miért adom.

William Shakespeare – Sonnet XXIX

Robert Frost – Erdőszélen mélázva egy havas estén

vers

Kié e hely, tudom talán,
de háza messze innen áll –
ki látna itt – lesem, hogyan
merül ligetje hó alá.

Bizony csodálja kis lovam,
hogy áll, de farm közel se van.
A fák s a tó mi közrevesz,
midőn az éj fölénk rohan.

Parány harang nyakán, s jelez:
ha tévedés-e mégis ez?
Egyéb nesz itt alig vagyon,
csak enyhe szél pihét legyez.

Be szép sötét e mély pagony –
de köt szavam, köt oly nagyon,
mi messze még, hogy alhatom,
mi messze még, hogy alhatom.

Robert Frost – Stopping by Woods on a Snowy Evening

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

vers

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Endre Ady – Wainride in the night

poem

How maimed is the Moon tonight,
and the darkness what mute desert,
What sadness squats on the present,
How maimed is the Moon tonight.

All the Completes ‘ve been shattered,
Flickers just the flames’ descendents,
Every love is now in fragments,
All the Completes ‘ve been shattered.

A poor wain tears me away,
Lingering wail sense disclaimner,
Half deep silence and half clamor,
A poor wain tears me away.

Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában

William Shakespeare – 98. szonett

vers / versciklus

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre kelt’ne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímeket követve egy szabadabb, modern értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.

William Shakespeare – Sonnet XCVIII

Mihail Eminescu – A csillaghoz

vers

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.

Mihail Eminescu – La steaua