kortárs vers blog - Mező Kornél

William Shakespeare – 35. szonett

Ne búslakodj a tetteid miatt;
A rózsa báj, de tüske rajt’ lapul,
s a lárva rág sziromlevél alatt,
a Nap s a Hold van úgy, ha árnyba fúl:
Ki él, hibáz – Miként e kezdetén
a szép szabadkozásaim hada:
palástolom ha vétsz, s leromlok én –
ürügy mi több, csekély a bűn maga.
A testi bűnöd ész befesti, bár
eképp, ki vádol én vagyok, s ki véd
csakúgy – magam perelhetem; s az ár:
szakadt-szeretve-gyűlölök feléd.
A bűnsegéd keserve szól, ahol
te tolvajom, ki édesen rabol.

William Shakespeare – Sonnet XXXV

William Shakespeare – 20. szonett

vers / versciklus

E női arc, Világ mit alkotott,
az ark-szerelmem, ámde úr e nő,
szelíd galamb, de mégsem ingatott
divat szelén; se csalfa, mímelő.
Ha rám tekint – s a szem se forgatott –
aranyba von, s uralkodik szinen:
kitűnik ő; körötte megkapott
a női lélek és a férfiszem.
Szülő Világ a lényed adta – nőt –
de hölgyszerelme visszaforditott;
A ráadás, mi boldogítta Őt,
nekem mit érne? Hűvösen hagyott.
Mivel Világ kiszúrt-a nőknek ék,
elég a lelke – többit ők vigyék.

William Shakespeare – Sonnet XX

William Shakespeare – 71. szonett

vers / versciklus

Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa olvasás
ha néhanap soromra visszatérsz;
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
A könnyedet sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
Nehogy keservedet lenézze más,
a szenvtelen világ s a gúnyolás.

William Shakespeare – Sonnet LXXI

William Shakespeare – 138. szonett

vers / versciklus

Ha nem titok, mi fél-titok: hazudj,
csalárd a szív, de hófehér a szó –
ne is reméld, bedőlök én, nem úgy! –
naív gyereknek (azt hiszed) való.
De ifjunak ha vélsz, e jó fiú –
s te jól tudod, mi fél-titok: korom –
elismeré ha így hazudsz, hiú;
igaz tapodva második fokon.
De mért ne valld be, nyújtva kis vigaszt,
s magam miért nem azt, na hány vagyok;
Ne tudj, szeress: bizalmad ád igazt –
s koros-szeretve titkolózhatok.
Te hízelegsz, dicsérsz, s magam viszont,
ez ágyba-főbe tartja jó viszonyt.

Utószó a fordítótól

A zárlatán ha látsz betűhib-át,
idézd eléd e csalfa kis cicát.

William Shakespeare – Sonnet CXXXVIII

William Shakespeare – 60. szonett

vers / versciklus

Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
E vers reménye véle szembeszáll,
dicsedre szól, időnek ellenáll.

William Shakespeare – Sonnet LX

William Shakespeare – 129. szonett

vers / versciklus

Tipp: az első négy sor tudatos átköltés, de azzal a céllal, hogy utat engedjen a Shakespeare által sugallt erős kettős jelentésnek.

A vágy kitört erő az árad-ó
pazar titok s a szégyen egyesül
derék talán vagy épp alá-való
e bűnöző amíg beteljesül.
Az élvezet határa: éle kés,
bolondja űzi, hisz csalétek ő,
bolond ki éri: gyomra megvetés;
Epedni őrületbe kergető.
Ha üldözőre élvezet talált –
a volt, a van s a lesz energiát
emészt – az üdve gyötrelemre vált;
Előre: kéj, de hátra: délibáb.
E jól tudott igaz viszont mit ér,
ki mennybe vágy, ugyis pokolba ér.

Az első négy sor két eltérő tördelésben:

A vágy kitört erő, az áradó pazar titok s a szégyen. Egyesül derék talán, vagy épp alá való e bűnöző – amíg beteljesül.

A vágy kitört erő. Az árad? Ó, pazar… Titok s a szégyen egyesül. Derék talán? Vagy épp alávaló e bűnöző amíg beteljesül?

William Shakespeare – Sonnet CXXiX

William Shakespeare – 30. szonett

vers / versciklus

Midőn a csend mereng, fejem citál
itélni kútba hullt időt, szegény,
hiány a sóhaj íze, felzilál,
tolul kudarc s a veszteség elém.
E férfiszem, miként folyamnyi ár,
örökre-veszte hű barát okán;
szerelmekért adót kinyögve már,
s leróva terhe délibáb nyomán.
Mi volt, e nap megint megélni fáj,
a lajstromon szerettek és hitek,
s e könyvelőt köté a torz szabály:
ki értük újra s egyre megfizet.
De rád, ha gondol elme bú helyett,
ma visszanyerve tűnik elveszett.

William Shakespeare – Sonnet XXX

William Shakespeare – 55. szonett

vers / versciklus

Se díszkövek se szobrok éke már
nem éli túl e versbe zárt erőt;
a lényed itt ma tündököl, s akár
legyűr időt – követ beszennyezőt.
Szobor ledől, viszály taszít dühén
a harcba: nincs mi kő kövön marad;
de Mars vezette háborúk tüzén
nem ég örökbe szőtt leírt szavad.
A ködfal el nem ér, mi mást, ki halt;
haladsz, s neved dicsőn hagyod nekik;
utókorok szemében is kitart
világ-kiszítta végitéletig.
Mig újra élsz, a lelked itt lakoz,
s beléd szerelmesen szemük lapoz.

William Shakespeare – Sonnet LV

William Shakespeare – 130. szonett

vers / versciklus

Az ágyasom szemén nem ég a Nap,
az ajkain csekély korall-tökély,
a keble: hó helyett poros falak,
s aranyhuzalt se bír: hajában éj.
Ha rózsa: láttam én damaszkuszit,
de egy se dísze, arcszinét adó;
a parfüm éde vágyakat feszít,
de nem lehelletéböl áradó.
A hangja tán, amit szerethetek,
belátva: mégse szép zenék s dalok;
Vajon miként lebegnek istenek,
a kedvesem ha jár: csupán gyalog.
De esküszöm, hogy ő különleges,
csakúgy, akár sok elhazudt leges…

William Shakespeare – Sonnet CXXX

William Shakespeare – 116. szonett

vers / versciklus

Igaz szivek, ha áldja nász: ne légy
a gáncs; Szerelmet ím nevezd nevén:
nem oly, mi, vágy ha változik, felég,
vagy elhajolna csábitó hevén.
Nem! Ő szilárd; az égre írva állja
vihart, ha óvja rendületlenül
hajót, ki sorsveszett bolyong. Mi’ drága,
s csupán szögíve mérhető felül.
Időnek ellenáll e tűzvarázs –
a rózsa-pírt lemetszi mind pedig –
de nem bolondja, nincs megalkuvás,
kitart egész a végitéletig.
Nem írtam én, ha ez hazug lehet,
sem élt eképp, ki hűn szerethetett.

William Shakespeare – Sonet CXVI

William Shakespeare – 18. szonett

vers / versciklus

A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
Amíg csak ember él, ki nem feled,
e vers ad újra életet neked.

William Shakespeare – Sonnet XVIII

William Shakespeare – 73. szonett

vers / versciklus

Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.

William Shakespeare – Sonnet LXXIII