Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
E vers reménye véle szembeszáll,
dicsedre szól, időnek ellenáll.
William Shakespeare – Sonnet LX