Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz…
Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
Tanúiként, ki vagy s mi látható,
csak ámulunk, de nincs terád ma szó.
William Shakespeare – Sonnet CVI
Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
E vers reménye véle szembeszáll,
dicsedre szól, időnek ellenáll.
William Shakespeare – Sonnet LX
Se díszkövek se szobrok éke már
nem éli túl e versbe zárt erőt;
a lényed itt ma tündököl, s akár
legyűr időt – követ beszennyezőt.
Szobor ledől, viszály taszít dühén
a harcba: nincs mi kő kövön marad;
de Mars vezette háborúk tüzén
nem ég örökbe szőtt leírt szavad.
A ködfal el nem ér, mi mást, ki halt;
haladsz, s neved dicsőn hagyod nekik;
utókorok szemében is kitart
világ-kiszítta végitéletig.
Mig újra élsz, a lelked itt lakoz,
s beléd szerelmesen szemük lapoz.
William Shakespeare – Sonnet LV
napfény vág utat –
mélyebb, letisztultabb lett
az őszi erdő
Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.
Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.
Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött;
Ma ifju szívre kelt’ne bárkit is –
Szaturnusz is bohém s kiöltözött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
az angol rímeket követve egy szabadabb, modern és játékos értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
I. szonett
kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.
a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.
a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.
a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.
2020. április 13-22.
minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.
proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba.
fogpiszkáló isten ínyén –
törik s terítőn marad –
táguló múlt tófelszínén
megpattanó kődarab.
ki Napnak háttal áll, mereng el árnyakon,
s mi árnyabb tán, mint
éj-mély rezzenés
lenge függőágyakon
ne kérdd Japán egén Napot,
hoz-é s mi színe holnapot.
ma van
hogy nem voltál végtelen soká –
egy szálkás szem mered
tová
messze,
hol múlt kéj-ek-éje
atom-ugarba szánt,
s némi errogán szén
pont benned talál a néki szánt
szűzi hidro-génre –
ott gyúltál Énre
több is az,
mint szemben a szálka –
Ember öntelt úszógumijában
tövis
az idő egy-folyása:
lám, mint vágtat, alatta vad
zsinórpadlás s a színpad,
mégis hogy méri hasztalan években évit –
hány milliárd évig
nem volt év sem
én sem –
s vélt őse
idő se
ám lásd, az Ember mégis meddig haladt:
“halljuk, Univerza,
sok fekete gyomrod
korgott”
“vice versa”
nem függő-e lét, mi kétségből istent gyúr,
s nem önnön kétségét imádja-é
ki leborul
az úr,
ki függők nyaki ütőerébe fecskend,
kezét áldja-é
mit szeretsz: kábítja szellemed,
hogy bírd mind-mind,
mi ellened –
mesés függő-kert e kép,
de a jószág, ki belép, belát,
fordul s kérdi,
ennyi volt-e hát
álmom még pajzán kémhatás,
Mata Hari selyme
hajnalig órám kitölti,
s a többi
csak notredám-parázs
függőkert,
ki ejt már érted könnyet
minden éved
olybá tűnik
gyorsabban szalad el
letéped a tizenkét lapot
s már téped is a következő tizenkettőt
de, látod, egyszerű ez
ahogy fogy a
vécépapír
a tekercs egyre gyorsabban pörög
fizika
persze az üres gurigát meg
senki nem cseréli ki
s akkor
kellemetlen magányodban
csak reménykedhetsz, hogy
van valaki a fal másik oldalán
kacsint a kengurú, ölembe bújt
az őszelő csitít el új l’amour-t
napóra kattogás az éjbe fúlt
zsebébe vág idő, s maradsz a múlt
be zöld e Föld, fehérje lesz fakó
sok éhezőt teremt a földlakó
ne írj haraggal, ütve sem perelj
ha vág az él, merőlegest emelj
de ez divat ma – mondta jó anyám
ha nem futotta új ruhára tán
el is siratta mára már a nyár
egy utcahossza szöszbe szállt a nyár
nem ölte módi szívemet sosem
nem ölt a lőszer, ölt a vodka sem
lehalkulóban összecseng a rím
s ma jól tudom, miért nem egy a prím
in the rear-view life is terse
moment’s love to brood about
one day at a time traverse
time is but a roundabout
my part in the universe
toothpick, not the center beam
just forget my puny verse
one day I’ll have never been
Várkonyi Miklós eredeti ötlete nyomán
