A bronz, a kő, a végtelen vizek
enyészeté ha nyűvi vad világ;
A szép felé, ha durva vég siet,
ki védené ma? gyenge kis virág.
Hogy állja mézlehelletű nyarad
a faltörő napoknak ostromát?
Acélkaput s a sziklavárfalat
a porba dönt, be szél födé nyomát.
Az ékkövébe törje vasfogát,
ne zárja el, ha bújna védtelen!
Megülni vágtató idő lovát:
szakadna szár… a szép reménytelen…
de eljövő világ csodát tehet,
ha tintaéj ragyogja szívemet.
William Shakespeare – Sonnet LXV