verseim, amelyek részben vagy egészben a művészetről. az alkotás folyamatáról szólnak
IX. szonett
kihordanám, akár leányanyák,
a szenvedély hibái magzatát,
ezer soromba szült gyalázatát,
a semmiség zselés alapzatát.
hozott anyagba túr a lány szabó,
a mellke lelke tűz, a próba bál,
az úri öltöny éke kék zakó,
s a gomblyukába tűzve rózsaszál.
megírtam én, mit élt e kis modell,
s megírt Apollinaire leányt, anyát,
megírta isten: élni, halni kell,
a férfiban felütve vágy-tanyát,
a nőbe szőve pragmatizmusát,
belé dobogva vére ritmusát.
2020. április 13-22.
anyádról írtál már,
mindenki sírt,
apádtól idézted
sonkát s a zsírt,
persze, van példakép,
közhely, mi fáj,
hazád is fond belé,
az lesz király.
dinnyehéj fakultás,
szent április,
költészet napja van –
rentábilis?
lépj át egy századot,
s rímnácikat,
megmondta jó görög:
írj másikat!
egy, két, há’, négy, öt,
egyszerű ez a haj-Q –
jaj, nem fog kifé…
Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.
Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.
Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.
a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.
az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!
te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.
egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.
én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.
majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.
ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.
majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.
vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
csokorba haikut?
Liz Taylor ikebana –
tán egy, mit kétszer
vág a menetszél.
rendszám? minek – önkéntes
az összes rendőr.
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál
Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra
Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne
Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol
hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta
szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista
borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra
töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra
góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta
egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest
hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt
s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt
s majd
hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat
