verseim, amelyek részben vagy egészben a művészetről. az alkotás folyamatáról szólnak
A bronz, a kő, a végtelen vizek
enyészeté ha nyűvi vad világ;
A szép felé, ha durva vég siet,
ki védené ma? gyenge kis virág.
Hogy állja mézlehelletű nyarad
a faltörő napoknak ostromát?
Acélkaput s a sziklavárfalat
a porba dönt, be szél födé nyomát.
Az ékkövébe törje vasfogát,
ne zárja el, ha bújna védtelen!
Megülni vágtató idő lovát:
szakadna szár… a szép reménytelen…
de eljövő világ csodát tehet,
ha tintaéj ragyogja szívemet.
William Shakespeare – Sonnet LXV
Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
Ha vad sövény ma rejti énekem:
ne kopjon el, mi fényes énnekem.
William Shakespeare – Sonnet CII
Se díszkövek se szobrok éke már
nem éli túl e versbe zárt erőt;
a lényed itt ma tündököl, s akár
legyűr időt – követ beszennyezőt.
Szobor ledől, viszály taszít dühén
a harcba: nincs, mi kő kövön marad;
de Mars vezette háborúk tüzén
nem ég örökbe szőtt leírt szavad.
A ködfal el nem ér, mi mást, ki halt;
haladsz, s neved dicsőn hagyod nekik;
utókorok szemében is kitart
világ-kiszítta végitéletig.
Mig újra élsz, a lelked itt lakoz,
s beléd szerelmesen szemük lapoz.
William Shakespeare – Sonnet LV
világolj körtészet
Felhő szüld tajtékod
habjából hajlékot
felgöngyölt szürkeség
tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon
ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket
vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet
IX. szonett
kihordanám, akár leányanyák,
a szenvedély hibái magzatát,
ezer soromba szült gyalázatát,
a semmiség zselés alapzatát.
hozott anyagba túr a lány szabó,
a mellke lelke tűz, a próba bál,
az úri öltöny éke kék zakó,
s a gomblyukába tűzve rózsaszál.
megírtam én, mit élt e kis modell,
s megírt Apollinaire leányt, anyát,
megírta isten: élni, halni kell,
a férfiban felütve vágy-tanyát,
a nőbe szőve pragmatizmusát,
belé dobogva vére ritmusát.
2020. április 13-22.
anyádról írtál már,
mindenki sírt,
apádtól idézted
sonkát s a zsírt,
persze, van példakép,
közhely, mi fáj,
hazád is fond belé,
az lesz király.
dinnyehéj fakultás,
szent április,
költészet napja van –
rentábilis?
lépj át egy századot,
s rímnácikat,
megmondta jó görög:
írj másikat!
egy, két, há’, négy, öt,
egyszerű ez a haj-Q –
jaj, nem fog kifér..
Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.
Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.
Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.
a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.
az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!
te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.
egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.
én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.
majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.
ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.
majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,
megírnám az alkonyt, az őszt és telet,
hogy szelet vetek majd, s te vérző eget.
vagy te írj most, cseréljünk helyet s fejet,
a bőrömbe rója két kezed neved,
bár ne is, csak suttogj, írt jelek helyett,
mert szélcsend a lelkem, ha testem szeret.
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
csokorba haikut?
Liz Taylor ikebana –
tán egy, mit kétszer
