Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál
Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra
Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne
Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol
verseim, amelyek részben vagy egészben a művészetről. az alkotás folyamatáról szólnak
Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál
Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra
Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne
Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol
hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta
szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista
borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra
töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra
góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta
egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest
hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt
s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt
s majd
hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat
kétely s bizonyság
a márvány ér s izom egy
Dávidnak levés
hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a lelkem,
hol van a szűz lányokban az asszony, s hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?
antik Las Vegas-est mimikája idézne feledt kort,
szélkelet-éle homokba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot:
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.
légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, csupa isteni béke, mi fortyog,
s végül az éj, hol az amfiteátrumi csend szava hortyog.
peron nyüzsög, az éjben érzem, élek,
szivárványíz szúr olajfoltokon,
a házak csúsznak, törnek sarkok, élek –
kilenc felé hasadt egy oktogon.
a piszkos ablak hány titoknak őre,
vagon falán a szél a búcsucsók,
ma mélytudat, ki rímet köt cipőmre –
letérdelünk, mint rövidhitfutók.
egy ismeretlen szőke hajba fájdul
a Krúdy-tolla-szőtte agylebeny,
a hírlap éle rikkancs hangba tágul –
míg áll e kép, mind szívd fel, szívd begyem!
a zökkenést a bokám korrigálja,
opál-fakó a sárga álom-ás,
a film szakad belül, s ereszt vigyázva –
nem jött velem, csak egy vers, senki más.
kisfiúként sírva búsan
jóanyám ölébe bújtam
s harminc évvel öregedve
fiam bújt az én ölembe
mivel nékem nincsen lányom
fiamé lesz tudományom
s ha kihűlt az összes vágyam
fiamé lesz majd az ágyam
dalaim ha eldaloltam
fiamnak adom a tollam
s ha nem gyűlöl Ember egy sem
tiétek lesz mind a versem
klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes
az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!
ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad! –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll! – ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk.
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.
s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?
íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!
majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.
hirdesd, hogy olcsó – megengedheted
hirdesd, hogy drága – s te megteheted
hirdesd, hogy ingyen – a termék te vagy
hirdesd, nem adjuk – kispajtás, le vagy
hirdesd, hogy szűz még – és elveheted
hirdesd, hogy rég nem – hát elmegy veled
hirdesd, hogy jobb vagy – ma mind jöjjön el
hirdesd, más rosszabb – s a visszhang felel
olcsó a jó szó
drága a vér
ingyen, ‘mit írok
hát adnám babér?
szűz még reményem
de rég nem kegyel
jobb vagy te nálam
s Ő úgysem felel
mire a bánat
gyere, na mondjad
megöregít egy
kicsit e mondat
van-e olyan ki
sohasem unta
megöregít egy
kicsit a munka
eleim harca
oly sokra ment-e
megöregít egy
kicsit a mente
Apollo lantját
kezembe adta
nem öregít, s már
kicsi e mappa
s ma csak azért is
laza az ingem
fiatalít egy
kicsit a minden
mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni
pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni
elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni
elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni
s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni
álmaim uralja –
fel sem tudsz kelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni
kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni
libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
te taníts festeni
kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni
lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.
fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.
fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!
fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?
ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!
zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.