tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét
a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál
Tag: elmúlás
俳句
halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz
Endre ötlete nyomán
Charlotte Mew – A quoi bon dire?
A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.
Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.
Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.
Charlotte Mew – A quoi bon dire?
Impresszió
a meg nem élt szerelmed ékes oklevél:
a sík, s üres vonal – fölé a név kerül –
regénye, húsa kínokozta ok, ledér,
s a lávasírja új szigetbe szétterül.
megélt szerelmeid kövekben izzanak
hideg bilincsbe tört jelen: megélt halál,
szorít a nem-jön-új-mit-emlegetni-szép,
a nappalárny, akár a rozsda kést talál –
hazudd, egy intelem csupán, s szivet kitép.
a meg nem élt halál a nulla-pirkadat
Kilenc híd
poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!
tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!
szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.
kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.
Kihordanám
VI. szonett
a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.
az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.
de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?
keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.
2020. április 13-22.
Kihordanám
V. szonett
kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.
kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.
egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?
s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.
2020. április 13-22.
Kihordanám
III. szonett
lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.
de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.
maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.
szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.
2020, április 13-22.
Egyre megyek
ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem
buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper
de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók
s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon
boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél
koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés
s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek
Portalan
a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.
a fordulóban állt a lelke még,
a kőhideg s a csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.
Sárga
sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ
sárga kert várta már,
véle költöző madár
sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár
spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán
télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán
T+1
a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.
az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!
te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.
egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.
én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.
majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.