Címke: elmúlás

William Shakespeare – 71. szonett

vers / versciklus

Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa olvasás
ha néhanap soromra visszatérsz;
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
A könnyedet sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
   Nehogy keservedet lenézze más,
   a szenvtelen világ s a gúnyolás.

William Shakespeare – Sonnet LXXI

William Shakespeare – 60. szonett

vers / versciklus

Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
   E vers reménye véle szembeszáll,
   dicsedre szól, időnek ellenáll.

William Shakespeare – Sonnet LX

William Shakespeare – 30. szonett

vers / versciklus

Midőn a csend mereng, fejem citál
itélni kútba hullt időt, szegény,
hiány a sóhaj íze, felzilál,
tolul kudarc s a veszteség elém.
E férfiszem, miként folyamnyi ár,
örökre-veszte hű barát okán;
szerelmekért adót kinyögve már,
s leróva terhe délibáb nyomán.
Mi volt, e nap megint megélni fáj,
a lajstromon szerettek és hitek,
s e könyvelőt köté a torz szabály:
ki értük újra s egyre megfizet.
   De rád, ha gondol elme bú helyett,
   ma visszanyerve tűnik elveszett.

William Shakespeare – Sonnet XXX

William Shakespeare – 18. szonett

vers / versciklus

A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
   Amíg csak ember él, ki nem feled,
   e vers ad újra életet neked.

William Shakespeare – Sonnet XVIII

William Shakespeare – 73. szonett

vers / versciklus

Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
   S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
   ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.

William Shakespeare – Sonnet LXXIII

William Shakespeare – 146. szonett

vers / versciklus

E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
    Te öld a félt, a testevő kaszást,
    s ha szűnt halál: magát a meghalást.

William Shakespeare – Sonnet CXLVI

William Shakespeare – 66. szonett

vers / versciklus

Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
    Halál megoldja mind… csak egy bajom:
    szerelmemet velük meg itthagyom.

William Shakespeare – Sonnet LXVI

Mátrix

vers

múló nyarak fénye ül az őszi útra –
levél, hol elpihen, sosem ébred újra.
hálózatok rendje titkaimra érez,
nem érthetlek téged, remélem, te értesz.
időcsaló vágyak: számok húsom, vérem –
a Gép már megébredt, ő álmodik vélem.

más se voltam én már: hűvös őszi este,
levelek a földön, sok kéj kinnhalt teste,
hol lélek egy sem táncolt nyelv-dizőz toron,
csak ujjak meleg nyoma rozsdás húrokon.

A 22-es csapdája

vers

tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét

a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál

俳句

haiku

halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz

Endre ötlete nyomán

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

vers

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Impresszió

vers

a meg nem élt szerelmed ékes oklevél:
a sík, s üres vonal – fölé a név kerül –
regénye, húsa kínokozta ok, ledér,
s a lávasírja új szigetbe szétterül.

megélt szerelmeid kövekben izzanak

hideg bilincsbe tört jelen: megélt halál,
szorít a nem-jön-új-mit-emlegetni-szép,
a nappalárny, akár a rozsda kést talál –
hazudd, egy intelem csupán, s szivet kitép.

a meg nem élt halál a nulla-pirkadat

Back to Top