A bronz, a kő, a végtelen vizek
enyészeté ha nyűvi vad világ;
A szép felé, ha durva vég siet,
ki védené ma? gyenge kis virág.
Hogy állja mézlehelletű nyarad
a faltörő napoknak ostromát?
Acélkaput s a sziklavárfalat
a porba dönt, be szél födé nyomát.
Az ékkövébe törje vasfogát,
ne zárja el, ha bújna védtelen!
Megülni vágtató idő lovát:
szakadna szár… a szép reménytelen…
de eljövő világ csodát tehet,
ha tintaéj ragyogja szívemet.
William Shakespeare – Sonnet LXV
Ha hallgatom hogy óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen;
sudár fa áll a lombhajába tépve,
s az árnyaveszte csorda tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötve kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován,
eszembe jutsz; Idő konok nagyúr –
Feladja mind magát a szép dolog,
miként a régi hull, jövend az új,
tiéd se más – kaszája gyors forog,
mi ellen oltalom csak egy neked:
szemébe fog nevetni gyermeked.
William Shakespeare – Sonnet XII
Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa tollvonás,
a kéznyomom, miben tovább te élsz,
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
Hiányomat sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
Nehogy keservedet lenézze más,
a szenvtelen világ s a gúnyolás.
William Shakespeare – Sonnet LXXI
Akár megannyi sziklatörte hullám,
sietnek egyre partra perceink,
s következő, fölé borulva útján
előre küzd; nyomulnak ezreik.
E tenger újszülöttje csillogás,
zenitre kúszva-mászva érkezett,
de jő csapás, erőfogyatkozás,
idő, ha adta, újra elvehet:
hol ifjuság virulna, tönkretesz,
a mély ekéje homlokokba szánt,
falánk, ledöf, sosem kivételez,
s mit éltetett e föld, le is kaszált.
E vers reménye véle szembeszáll,
dicsedre szól, időnek ellenáll.
William Shakespeare – Sonnet LX
Midőn a csend mereng, fejem citál
itélni kútba hullt időt, szegény,
hiány a sóhaj íze, felzilál,
tolul kudarc s a veszteség elém.
E férfiszem, miként folyamnyi ár,
örökre-veszte hű barát okán;
szerelmekért adót kinyögve már,
s leróva terhe délibáb nyomán.
Mi volt, e nap megint megélni fáj,
a lajstromon szerettek és hitek,
s e könyvelőt köté a torz szabály:
ki értük újra s egyre megfizet.
De rád, ha gondol elme bú helyett,
ma visszanyerve tűnik elveszett.
William Shakespeare – Sonnet XXX
A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
Amíg csak ember él, ki nem feled,
e vers ad újra életet neked.
William Shakespeare – Sonnet XVIII
Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.
William Shakespeare – Sonnet LXXIII
E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
Te öld a félt, a testevő kaszást,
s ha szűnt halál: magát a meghalást.
William Shakespeare – Sonnet CXLVI
Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
Halál megoldja mind… csak egy bajom:
szerelmemet velük meg itthagyom.
William Shakespeare – Sonnet LXVI
múló nyarak fénye ül az őszi útra –
levél, hol elpihen, sosem ébred újra.
hálózatok rendje titkaimra érez,
nem érthetlek téged, remélem, te értesz.
időcsaló vágyak: számok húsom, vérem –
a Gép már megébredt, ő álmodik vélem.
más se voltam én már: hűvös őszi este,
levelek a földön, sok kéj kinnhalt teste,
hol lélek egy sem táncolt nyelv-dizőz toron,
csak ujjak meleg nyoma rozsdás húrokon.
tavasz vetél, barázda csík-szemét
az Appián az árny ezer kereszt
ki rettegé, ha tőke lét ereszt,
a ciprusok plutóniumfejét
a farsebén mereng egy arzenál
de hét nyakán a fej konok s örök
az Appián világtavasz hörög
ha Capuaba tart a karnevál
halálnak könnyű
dolgokat gyűjtesz miért
szeretni nehéz
Endre ötlete nyomán
