poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!
tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!
szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.
kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.
VI. szonett
a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.
az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.
de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?
keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.
2020. április 13-22.
V. szonett
kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.
kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.
egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?
s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.
2020. április 13-22.
III. szonett
lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.
de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.
maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.
szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.
2020, április 13-22.
ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz
csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem
buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper
de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók
s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon
boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél
koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés
s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek
a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.
a fordulóban állt a lelke még,
a kőhideg s a csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.
sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ
sárga kert várta már,
véle költöző madár
sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár
spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán
télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán
a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.
az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!
te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.
egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.
én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.
majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.
mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.
sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.
szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.
Konyhabútoromra dőlve néztem körül a kis lakásomon. Tompa, boldogságszerű érzés terült el lassan bennem, s egy másodpercmutató-kattanást hangossá tevő csend ült el a konyhán.
Győztem! – hangzott a ki nem mondott gondolat. A nyitott ajtón át tekintetem végigsiklott a szobabútor felett. Megvan a mosógép, a porszívó, a rádió, sőt még a varrógép is. A bankban pedig 30 ezer forintos takarékbetét nehezebb napokra.
Több évtized után ekkor jutott először eszembe Gézuka. Egy hónapban születtünk, s óvodás korunk óta voltunk játszópajtások.
Emlékszem, mikor az oviban gyurmából formáztam játék kisautót, Gézuka pedig csillogó piros matchboxot húzott elő a zsebéből. Én még a 20-as gyerekbiciklin tekertem, amikor ő 4-váltós versenykerékpárt kapott, igazi csavart kormányrúddal. Én Yamaha furulyán próbálgattam egy Boney M dallamot, náluk kazettás magnóról szólt az a dal – a New Jerseyben élő nagybácsi küldte a SANYO-t.
Gézuka jele versenyautó volt az oviban. Ma Amerikában él. Azt mesélik róla, hogy a Baltic avenue-n már négy háza van, és a Mediterranean avenue-n egy piros hotelt építtet.
Mindig jobb játékai voltak, ám e percben nem biztos, hogy boldogabb ember nálam. Aki szanatóriumba kerül, háromszor nem dob, és a kórházban is hiába mutatná fel a ‘get out of jail’ kártyáját.
Ha más táblán is, de egy helyre megyünk.
alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt
majd kinő a szárnyad
majd benő fejed
majd rájössz, mi várhat
s hogy mit nem lehet
majd találsz egy fillért
majd dagad zsebed
majd megérted, nincs mért
s csak nyírod gyeped
majd fáj, hogy elhagytad
majd megjő eszed
majd viszketnek rajtad
a beforrt sebek
majd harcolsz egy harcot
majd kérded, hova
még felragyog arcod
s nem voltál soha
