Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
Tanúiként, ki vagy s mi látható,
csak ámulunk, de nincs terád ma szó.
William Shakespeare – Sonnet CVI
Az ágyasom szemén nem ég a Nap,
az ajkain csekély korall-tökély,
a keble: hó helyett poros falak,
s aranyhuzalt se bír: hajában éj.
Ha rózsa: láttam én damaszkuszit,
de egy se dísze, arcszinét adó;
a parfüm éde vágyakat feszít,
de nem lehelletéböl áradó.
A hangja tán, amit szerethetek,
belátva: mégse szép zenék s dalok;
Vajon miként lebegnek istenek,
a kedvesem ha jár: csupán gyalog.
De esküszöm, hogy ő különleges,
csakúgy, akár sok elhazudt leges…
William Shakespeare – Sonnet CXXX
Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.
William Shakespeare – Sonnet LXXIII
Mi szép, kivánjuk egyre több legyen,
a rózsabáj maradjon így örök,
de érve, jő idő hogy elvegyen,
s leend a gyermekekre szállt örök.
Te meg szemív önízü paktumán
merengsz el, önmagadra vetve fényt;
sok éhezőt teremt e Kánaán
a lényed arcul ütve énjeként.
Lehetsz akár a Föld gyümölcse, ringó,
hozod habár a hírt, s tavaszt dalolsz,
enyészetére kárhozott a bimbó,
fukar vagy, és e végre tékozolsz.
Kegyeld Világot, és ne fald ma fel
jövőnk, mi jár, ne vidd a sírba el.
William Shakespeare – Sonnet I
Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alászegült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
Virág fekélye émelyíti gazt.
William Shakespeare – Sonnet XCIV
E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
Te öld a félt, a testevő kaszást,
s ha szűnt halál: magát a meghalást.
William Shakespeare – Sonnet CXLVI
Egy úr gyanánt, ha kulcsa, vasfalát
kinyitja, kincse édes és csodás,
mit óva, ritkanap csupán ha lát:
varázs halála tompa megszokás.
Ezért emelkedett egy ünnepély,
kevés a párja szürke éveken,
ahány, akár a drágakő, csekély,
a fő kövek királyi ékszeren.
Idő a kamra, fogva tart, s igér,
a rejtekem, mi díszruhát bezárt,
veled hogy egy nap ünnep újra ér,
dicsébe fon, s a titka mind kitárt.
Megáldjon ég, te földi költemény,
velem ha hálsz: a menny, s ha nem: remény.
William Shakespeare – Sonnet LII
Nézd, milyen csendben múlik el
annyi év küzdés és remény.
Nem lettél más: a mindenem,
sebünkön gyógyító tenyér.
Négy néma fal közt már nem vársz,
elhalt szavak, parázs viták,
úgy féltlek majd, bármerre jársz,
a holnap még üres világ.
Hallod, kiáltva múlnak el
álmokba szőtt napok, s a tánc.
Nem lettél más: a mindenem,
s csuklómra csókolt léha lánc.
Önmagam nélküled legyek?
A holnap még üres világ.
Elfáradt szívem, hogy remeg,
de bennem még parázs-virág.
Nézd, milyen csendben múlik el…
a holnap még üres világ.
Menned kell s még tiéd vagyok…
és bennem még parázs-virág.
Felettünk szikrát szór az éj,
hozzád húz még a szenvedély,
ne menj tovább, ne menj ma még,
szívünk egy szó, egy lánggal ég.
Mennem kell s még tiéd vagyok,
minden szép percet rád hagyok,
ne tarts tovább, vágyunk ölel,
e nagy terhet nem bírom el.
Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
s a csend szerelme szőke fürtjeid
kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
mi óvatos szülők emeltük őt:
titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
hol álmaidba szűnve képzelem:
vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
a csend szerelme tört ezüstjeit.
Szerencse és világ ha nem kegyel,
magányom osztja sírva bánatom;
fölös fohászra ég sosem felel,
a sorsomat s magam hibáztatom.
Karolna bár belém a szép-remény,
s körülrajongna mind a sok barát;
ha mást övez talentum és erény,
a passziók is unt, üres csaták.
Lenézve szinte önmagam belül
a kósza elme Rád lel, ott megáll –
komor rögön ha éjre felderül,
pacsirta kél, s a trilla mennybe száll.
Idézni lágy szerelmed oly vagyon,
király ha kéri sincs miért adom.
William Shakespeare – Sonnet XXIX
Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött;
Ma ifju szívre kelt’ne bárkit is –
Szaturnusz is bohém s kiöltözött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
Te távol, és a tél lep el belül,
e délibáb ha vén ölembe ül.
William Shakespeare – Sonnet XCVIII
az angol rímeket követve egy szabadabb, modern és játékos értelmezésben
Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
Te gondolat-cirógatott tökély.
ha elkártyázták a kéglidet
s elnéptelenedett a Népliget
ha nincs jó meló, mi még fizet
ha szomjan halsz, sem iszol vizet
ha nem vagy sógora senkinek
és túl nagy a lapod betlinek
ha söröd még télen sem hideg
vagy Kim Jong beint a jenkinek
ha hátba is vág a bányalég
ha csajkád mélyén hányadék
ha hiba is vagy, meg a százalék
kiáltsd, hogy NEKEM EGY LÁNY ELÉG!
ne várd a mát
szeletre vágva a tegnapok
ne várd a mát
kukába dobva a holnapod
ne várd a mát
levesbe hulltak a csillagok
ne várd a mát
teérted kétszer is meghalok
teérted hétfőn is meghalok
miattuk kedden is meghalok
örülhetsz, szerdán már nem vagyok
ne mondj imát
miattam isznak az angyalok
