Adieu, te drága – túlon is talán –
becsül világ, tudod te mennyit érsz;
a mentelemlevél szobám falán,
kötés-feloszla nincs amit bekérsz.
Mit oszt kegyed csupán, mi gazdagít,
de kétlem én, mi végre és okon,
az érdemem hiánya józanít,
ma birtokolni nincs tovább jogom.
Alulbecsülted-é saját magad,
netán ki jár neked, nem én vagyok,
ma félreértve nyert jutalmakat
te szebb jogodra vissza így adok.
Király valék, palást az álmodón,
de hajnalán üres faszék a trón.
William Shakespeare – Sonnet LXXXVII