szeretet versek
Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokba rótta vers-világ,
e szép előkelőre hintve fényt.
Miként herold kikürtölé: emitt
a kéz, ajak s a szem – ha felsorolsz
csodát, ma benne látom én, amit
te épp uralsz, mit épp te birtokolsz.
E régi tollvonás a jóslatod,
akár a mintakép elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
Tanúiként, ki vagy s mi látható,
csak ámulunk, de nincs terád a szó.
William Shakespeare – Sonnet CVI
Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa olvasás
ha néhanap soromra visszatérsz;
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
A könnyedet sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
Nehogy keservedet lenézze más,
a szenvtelen világ s a gúnyolás.
William Shakespeare – Sonnet LXXI
Ha nem titok, mi fél-titok: hazudj,
csalárd a szív, de hófehér a szó –
ne is reméld, bedőlök én, nem úgy! –
naív gyereknek (azt hiszed) való.
De ifjunak ha vélsz, e jó fiú –
s te jól tudod, mi fél-titok: korom –
elismeré ha így hazudsz, hiú;
igaz tapodva második fokon.
De mért ne valld be, nyújtva kis vigaszt,
s magam miért nem azt, na hány vagyok;
Ne tudj, szeress: bizalmad ád igazt –
s koros-szeretve titkolózhatok.
Te hízelegsz, dicsérsz, s magam viszont,
ez ágyba-főbe tartja jó viszonyt.
Utószó a fordítótól
A zárlatán ha látsz betűhib-át,
idézd eléd e csalfa kis cicát.
William Shakespeare – Sonnet CXXXVIII
A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
Amíg csak ember él, ki nem feled,
e vers ad újra életet neked.
William Shakespeare – Sonnet XVIII
Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.
William Shakespeare – Sonnet LXXIII
Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt,
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
Halál megoldja mind… csak egy bajom:
szerelmemet velük meg itthagyom.
William Shakespeare – Sonnet LXVI
Nézd, milyen csendben múlik el
annyi év küzdés és remény.
Nem lettél más: a mindenem,
sebünkön gyógyító tenyér.
Négy néma fal közt már nem vársz,
elhalt szavak, parázs viták,
úgy féltlek majd, bármerre jársz,
a holnap még üres világ.
Hallod, kiáltva múlnak el
álmokba szőtt napok, s a tánc.
Nem lettél más: a mindenem,
s csuklómra csókolt léha lánc.
Önmagam nélküled legyek?
A holnap még üres világ.
Elfáradt szívem, hogy remeg,
de bennem még parázs-virág.
Nézd, milyen csendben múlik el…
a holnap még üres világ.
Menned kell s még tiéd vagyok…
és bennem még parázs-virág.
Felettünk szikrát szór az éj,
hozzád húz még a szenvedély,
ne menj tovább, ne menj ma még,
szívünk egy szó, egy lánggal ég.
Mennem kell s még tiéd vagyok,
minden szép percet rád hagyok,
ne tarts tovább, vágyunk ölel,
e nagy terhet nem bírom el.
Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.
Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.
Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.
A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
néha
tudva
és talán.
Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.
Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.
Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.
a grønlandi nő
szeme éles,
mandulabor-szenvedélyes,
nyarak jegén szárnyal álma,
telek élét
szánja bánja.
a grønlandi nő
lelke láva,
hőforrástól meleg lába
mélyre süpped el a havon –
eszki-mó-ka
nem tagadom.
a grønlandi nő
keze érdes,
foga cápa, zsebe prémes,
ápolt haja ébensötét,
nagykabátot
érez köréd.
a grønlandi nő
füle kényes –
sarki fényben tüneményes
fjordba csillan plazma-kéve,
nap-szél-vihar
hangja: béke.
a grønlandi nő
keble édes,
apró ajka menten éhes,
virág lepi benső felét,
várja a Nap
első jelét.
s ha fény tüzében
kørbepislant,
napkeletre zøldell Island,
asztalt terít, s aztán kivár –
hátha eljő
a dán király.
Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.
A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.
Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.
Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
s a csend szerelme szőke fürtjeid
kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
mi óvatos szülők emeltük őt:
titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
hol álmaidba szűnve képzelem:
vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
a csend szerelme tört ezüstjeit.
