William Shakespeare – 144. szonett

A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom –
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért e csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s az angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha démonom kisérti angyalom –
be is fogadta tán az alvilág.
   De kétely ül fejemben érte végig:
   ha nyelte szentemet, ne sértse vérig.

Utószó a fordítótól:

A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan tompítottam a durva hangot és gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis itt nem.


William Shakespeare – Sonnet CXLIV

William Shakespeare – 102. szonett

Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
   Ha vad sövény ma rejti énekem:
   ne kopjon el, mi fényes énnekem.


William Shakespeare – Sonnet CII

William Shakespeare – 87. szonett

Adieu, te drága – túlon is talán -,
tudod te jól, magad ma mennyit érsz,
a mentelem-levél becsed falán
feléd kötelmeim lezárni kész.
Kegyed csupán, könyör mi gazdagít;
Továbbra tartsalak? veszett okom,
az érdemem hiánya józanít,
ma birtokolni nincs tovább jogom.
Alábecsülted-é magad, vagy épp
az én helyemre járna jobb, a más;
Jövőd kezére visszaszáll eképp,
mi díjazott, de adni volt hibás.
   Király valék, palást az álmodón,
   de hajnalán üres faszék a trón.


William Shakespeare – Sonnet LXXXVII

William Shakespeare – 106. szonett

Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
   Tanúiként, ki vagy s mi látható,
   csak ámulunk, de nincs terád ma szó.


William Shakespeare – Sonnet CVI

William Shakespeare – 71. szonett

Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa tollvonás,
a kéznyomom, miben tovább te élsz,
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
Hiányomat sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
   Nehogy keservedet lenézze más,
   a szenvtelen világ s a gúnyolás.


William Shakespeare – Sonnet LXXI

William Shakespeare – 138. szonett

Ha nem titok, mi fél-titok: hazudj,
csalárd a szív, de hófehér a szó –
ne is reméld, bedőlök én, nem úgy! –
naiv gyereknek (azt hiszed) való.
De ifjunak ha vélsz, e jó fiú
s te jól tudod, mi fél-titok: korom –
elismeré ha így hazudsz, hiú;
igaz tapodva második fokon.
De mért ne valld be, nyújtva kis vigaszt,
s magam miért nem azt, na hány vagyok;
Ne tudj, szeress: bizalmad ád igazt –
s koros-szeretve titkolózhatok.
   Te hízelegsz, dicsérsz, s magam viszont,
   ez ágyba-főbe tartja jó viszonyt.

Utószó a fordítótól

A zárlatán ha látsz betűhib-át,
idézd eléd e csalfa kis cicát.


William Shakespeare – Sonnet CXXXVIII

William Shakespeare – 18. szonett

A májusokkal összemérjelek?
Te bájosabb vagy, és szelíd: amott
a zsenge szirmokon szilaj szelek,
s a kurta nyár csekély időt szabott.
Az égi szem van úgy, ha hévvel ég,
s aranyszin arca néha ködbe fúl;
A sors kezén, s mit ád világ ma még,
a szép konyul s a szépje porba hull.
Nyaradnak éde nem fakul, s örök,
s az égi bájad egyre szebb ragyog;
halál kaszája rajtad eltörött,
sorok leírva halhatatlanok.
   Amíg csak ember él, ki nem feled,
   e vers ad újra életet neked.


William Shakespeare – Sonnet XVIII

William Shakespeare – 73. szonett

Az évek őszeként tünök neked,
lehullt vagy ágba markoló levél,
a télbe gyérülő fa, úgy remeg,
s e karzaton madár ma nem zenél.
Egy oly nap estjeként tünök neked,
hogy alkonyán szines nyugat-karéj,
mi percre perc fakul, sötétje fed,
s akár halál, nyugalmat oszt az éj.
Vörös parázs miként tünök neked,
alatta hamva már az ifjuság:
halálos ágy; kiolt, kihűt s feled
mi élte adta volt: a zsenge ág.
   S e gyengülést te látva hűbb szeretsz,
   ma láng-ölelsz… maholnap eltemetsz.


William Shakespeare – Sonnet LXXIII

William Shakespeare – 66. szonett

Elég, világ! Halál nyugalma hí,
hisz érdem itt a koldulásba holt,
a satnya semmi pompadísze rí,
s a tiszta hitben eskü eltiport.
Arany helyett övez ma becs penészt
s a szűzerényü szajha életet,
sután tökélyt gyaláz, kiséri észt
s erőt ölő hatalmi kényeket.
Az alkotó szivekre szájkosár,
a sarlatán, tudást ki birtokol,
Igaz szavát tagadja, ignorál,
s mi jó, a rossz hatalma megtorol.
    Halál megoldja mind… csak egy bajom:
    szerelmemet velük meg itthagyom.


William Shakespeare – Sonnet LXVI

Nem bírom el

Nézd, milyen csendben múlik el
annyi év küzdés és remény.
Nem lettél más: a mindenem,
sebünkön gyógyító tenyér.
Négy néma fal közt már nem vársz,
elhalt szavak, parázs viták,
úgy féltlek majd, bármerre jársz,
a holnap még üres világ.

Hallod, kiáltva múlnak el
álmokba szőtt napok, s a tánc.
Nem lettél más: a mindenem,
s csuklómra csókolt léha lánc.
Önmagam nélküled legyek?
A holnap még üres világ.
Elfáradt szívem, hogy remeg,
de bennem még parázs-virág.

Nézd, milyen csendben múlik el…
a holnap még üres világ.
Menned kell s még tiéd vagyok…
és bennem még parázs-virág.

Felettünk szikrát szór az éj,
hozzád húz még a szenvedély,
ne menj tovább, ne menj ma még,
szívünk egy szó, egy lánggal ég.
Mennem kell s még tiéd vagyok,
minden szép percet rád hagyok,
ne tarts tovább, vágyunk ölel,
e nagy terhet nem bírom el.


Sztoa

Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.

Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.

Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.

A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
                   néha
                                tudva
                                              és talán.


Kontraszt

Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.

Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.

Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.


Back to Top