Kerek

te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.

Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.

Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.

Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!


Szín scene

A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállna Szindbád vitorlaselymén
ezeregy szeráj, éj s arab nő.

Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!

Hajamon bár átlátszó a festék,
s retinámra galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!

Hullámokról léptem át a partra,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.


Eszmélés

Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?

Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.

Anya, de ugye szeretnek minket?

Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.

De, anya, tényleg szeretnek minket?

Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!

Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.


küldtelek fájón…

küldtelek félve
önzőn remélve

elröppent mátka
jó húsz év átka

a mindenáron
parazsát járom

véremben kél még
perce a kétség

csendje rám horpad
élve már holtad

vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?

viselted ingem
szerettél engem

ölembe loptad
élted és holtad

arcomra fontad
belém csókoltad

rám lakatoltad
sziklád rátoltad

keresztként hordtad
s én

              téptem rólad
szent formám fájón 🙁

Sent from my iPhone


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.


Naplód voltam

belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket

                              beléd írtam, ami savanyú
                              az élet árnyékos oldalát

belém írtad, ami sós
a Halál-völgy meztelen mélységét
a nyugtalan óceán végtelen görbületét
új kalászra várni Karthago szántóföldjein
a nemtörődöm jéghegyekre száradt tajtékcseppeket

                              beléd írtam, ami sós
                              az önbecsülés szikes göröngyeit

belém írtad, ami keserű
a gyógyszerfiókban lekvárról álmodó tablettát
a vissza nem térő múlt és az örök illúziójának harcát
egy pohárka kísérőt a véremben ingázó vodka-malária mellé

                              beléd írtam, ami keserű
                              a kéretlen igazságot

belém írtad, ami csípős
a mexikói tivornyák magányát
a vöröshagyma haláltusáját és a fokhagyma önérzetét

beléd írtam, ami csípős
a novemberek keddjein inged alá lopakodó hajnalt

belém írtad, ami édes
a süteményillattal teleaggatott decemberi falakat

                              beléd írtam, ami édes
                              egy kócos kisfiú takaró alól kidugott meleg lábát

egymásba írtuk, ami ízes s ami íztelen

én már azt hiszem, úgysem érzem az ízeket

                              te meg szerintem nem is akarod


Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.


Vissza a vadonba

I.

Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.

Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.

Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.

Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.

Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.


Akkor

tudásvágy lett örökségem,
apám néha játszott vélem,
vesztett idő keres utat,
alkony vörösborban mulat.

tábla szélén bástya szökik,
apámról minden vers rövid,
szerelem kútköve rajta,
kakasviadal ég alja.

derűk vizét nyarak hozták,
apám ere azúr holtág,
ígéretből font kerítés,
fácántollas úri érzés.

szarvasbika mit sem sejtő,
apám éjcsend, súg az erdő,
életvízbe szél csap vadul,
irgalmat csak űzött tanul.

gyötört szemben életútja,
apám kezét fogom újra,
sorsunk összeköt és szétbont,
szurokba ragadt az égbolt.

némafilmként égett belém,
apám teraszán int felém,
korall-rózsa kő markomban,
szívkövemet kimarkoltam.


Aranyhal

Kifognám az aranyhalat,
akváriumba tenném,
genetikus klónozással
galaxis lenne enyém.

Kifognám az aranyhalat,
milyen nyelven beszélne? –
használati utasítás
nincs benne a mesébe`.

Magyar, angol, hottentotta,
az is lehet, hogy héber,
Rozetta kő hátoldalán,
legközelebb megnézem.

Kifognám az aranyhalat,
én biz aztat megenném,
X-Y kromoszómák
nem látnak tovább ennél.

Innék rá sok királyvizet –
kisüstivel vetekszik! –
oszt hortyognék a tóparton,
míg asszony nem veszekszik.

Kifognám az aranyhalat,
megmérném, hány uncia,
nagyon gyorsan pénzzé tenném,
elkölteném… a természet lágy ölén.

Kifognám az aranyhalat,
elengedném, hadd menne,
megszánnám a szerencsétlent,
horgom se hagynám benne.

Biztos várja Nádas-alsón
aranyhalú feleség,
ezer poronty kopott-tyúja,
“Hol a papa s eleség?”

Kifogni az aranyhalat,
két baj van a mesével,
nem szeretek horgászni, és
nincs is őrá szükségem.

Habár mégis, várj egy percet,
hol az a hal, húzzuk ki!
Egy kívánság, hogy az Ember
sose tudjon hazudni!

Ügyvéd, csaló, politikus,
újságíró, lókupec
felszedheti sátorfáját,
elmehet kerek, perec!

Jobbá tenni a világot
apránként, ahol járom,
hadd legyek én az aranyhal,
víz alól már nem várom.

Keress hát magadnak horgászt,
csalit ki szedni se mer,
öreg nénit, árva lurkót,
kit a sors túlontúl ver.

Nyisd ki szíved, feléjük, s majd
a tó tükrén meglátod,
felragyogó mosolyukban
értelmet nyer világod!


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!


Balogh Csongor (Pécsi Balett) tánc-feldolgozásában

Back to Top