Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
Ha vad sövény ma rejti énekem:
ne kopjon el, mi fényes énnekem.
William Shakespeare – Sonnet CII