A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom –
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért e csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s az angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha démonom kisérti angyalom –
be is fogadta tán az alvilág.
De kétely ül fejemre érte végig:
ha nyelte szentemet, ne sértse vérig.
Utószó a fordítótól:
A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan tompítottam a durva hangot és gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis itt nem.
William Shakespeare – Sonnet CXLIV