William Shakespeare – 12. szonett

Ha hallgatom hogy óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen;
sudár fa áll a lombhajába tépve,
s az árnyaveszte csorda tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötve kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován,
eszembe jutsz; Idő konok nagyúr –
Feladja mind magát a szép dolog,
miként a régi hull, jövend az új,
tiéd se más – kaszája gyors forog,
   mi ellen oltalom csak egy neked:
   szemébe fog nevetni gyermeked.


William Shakespeare – Sonnet XII

William Shakespeare – 94. szonett

Ki ütni, törni kész, de mégsem árt,
a látszat ellenére hűs, kimért,
de lépte felkavart amerre járt,
s mi sem kisérti állva sziklaként;
Jogos mi jussa: ég kegyelme jő,
ha gazdaként mi ádatott becsült;
Maguk felett urak, s az arc erő,
a többi: értük-élt alászegült.
A lilliomja nyárnak áldomás,
de egyke fej csupán kinyíl’ s lehull,
a szártövén ha dúl a rothadás,
paraszti gyom fölémagasztosul;
    Legálnokabb a jó, ki tette gazt,
    Virág fekélye émelyíti gazt.


William Shakespeare – Sonnet XCIV

William Shakespeare – 146. szonett

E földi porhüvelybe zárt szegényt
a bűn, a vágy, az ösztön élteté;
te sorvadó, miért tagadsz reményt,
midőn a pompa bére küllemé.
Miért e röpke lét a lényeged,
e bérlemény, e ködfalú akol,
miért lakasd te jól a férgeket,
ezért vagy itt? a nyű mi megrabol.
A test a szolga – lelked óvd, dicsőd –
veszítse érte mindenét, feledd;
megisteníti szélbe szórt időd,
ha belbecs úr kinézeted felett.
    Te öld a félt, a testevő kaszást,
    s ha szűnt halál: magát a meghalást.


William Shakespeare – Sonnet CXLVI

AI-jaj

világolj körtészet
        Felhő szüld tajtékod
        habjából hajlékot
        felgöngyölt szürkeség
        tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon

ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
        fellázadt gyermeket

vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
        kifoghat fabábu
        Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet


俳句

őszi levélre
fényképezni jobban vársz
mint gereblyézni


Az út örök

mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.

hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?

a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.

lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.


Kilenc híd

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.


Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.

benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.


Még hiszed?

nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.

nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.

foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Back to Top