Az út örök

mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.

hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?

a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.

lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kihányni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.


Kilenc híd

poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!

tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!

szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.

kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.


Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.

benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.


Még hiszed?

nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.

nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.

foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Lent és fent

I.
lent

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet


Cserno

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.


Pillanat-csodák

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.


Hétrét

minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
s bár nem fizet, bort igér,

proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba,

fogpiszkáló isten ínyén –
törve terítőn marad –
táguló múlt-tó-felszínén
megpattanó kődarab.


Ady él

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol


Függőkert

ki Napnak háttal áll, mereng el árnyakon,
s mi árnyabb tán, mint
éj-mély rezzenés
lenge függőágyakon

ne kérdd Japán egén Napot,
hoz-é s mi színe holnapot.
ma van
hogy nem voltál végtelen soká –
egy szálkás szem mered
tová

messze,
hol múlt kéj-ek-éje
atom-ugarba szánt,
s némi errogán szén
pont benned talál a néki szánt
szűzi hidro-génre –
ott gyúltál Énre

több is az,
mint szemben a szálka –
Ember öntelt úszógumijában
tövis
az idő egy-folyása:

lám, mint vágtat, alatta vad
zsinórpadlás s a színpad,
mégis hogy méri hasztalan években évit –
hány milliárd évig
nem volt év sem
én sem –
s vélt őse
idő se

ám lásd, az Ember mégis meddig haladt:
“halljuk, Univerza,
sok fekete gyomrod
korgott”

“vice versa”

nem függő-e lét, mi kétségből istent gyúr,
s nem önnön kétségét imádja-é
ki leborul
az úr,
ki függők nyaki ütőerébe fecskend,
kezét áldja-é

mit szeretsz: kábítja szellemed,
hogy bírd mind-mind,
mi ellened –
mesés függő-kert e kép,
de a jószág, ki belép, belát,
fordul s kérdi,
ennyi volt-e hát

álmom még pajzán kémhatás,
Mata Hari selyme
hajnalig órám kitölti,
s a többi
csak notredám-parázs

függőkert,
ki ejt már érted könnyet


Reggeli

tojásdivatok jöttek, mentek
de a reggeli maradt
az ami

melegvérű húga régen pályaudvar
lágytestű kisöccse valami kornél
de a reggeli, kérem
az gerinces

s én hármuk közül mégis
melyikhez vagyok a
leghűtlenebb


Rezonancia

hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a testem,
hol van a szűz lányokban az asszony, a hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?

antik Las Vegas-est mimikája idézi feledt kort,
szélkelet-él sivatagba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot –
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.

légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, ami isteni béke, de fortyog
s végül az éjben az amfiteátrumi csend szava – boldog.


Ráktérítő

mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.


Hálás

frankó, hogy e korban nem gyötör a köszvény,
piócás embert is régen láttam ám,
falakon sem vagyok ‘FOGJÁK EL!’ körözvény –
te érdemed ez mind, édes jó anyám.

gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
tépőzár lassít több szállna-percemet,
fotelbe lerogyva sem zuhan át testem,
s nem fehér lovam is vitt egy herceget.

páran olvasnak is, s nem buktam oroszból –
nem kell nékem sok már napnak nap után.
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

tükröm bár egy aprót hazudik koromról,
s a felnőtté válás lovam fogja ki,
van karomban olykor, van még ki dorombol.
ha az ember hálás, jó kimondani.


A hangyák útja

tépj, te világ, tépj
hatlábúra

nézd
vén Európánk –
falkám múltja
fala-
kon jól edzett
nagylábujja,
s ha az
oktán felhőt
arcán fújja,
a gyu-
fáját gyakran a
Balkán gyújtja

bele
zendül még bala-
lajkám húrja,
puszi-
pajtásunk lett
Bajkál gúnya,
csak a
nyakban szűk az a
pajtás gúnya

s most
hullik az élet a
krajcár-lyukba,
mint
új jobbágy lépsz
csapdájukba,
és
újra a pár, aki
markát nyújtja,
a te
jussod lám csak a
kancák rúdja

aki
menne, mehet ma, ki
marhán unja,
s bár
már nem a drótok a-
latt átbújva,
de a
lábak előtt csak a
hangyák útja

halld
agg anyafölded, a
hangján búja,
s ne i-
lyen rongy százast
szabj rá újra

jöjj
s tépj, ha akarsz, tépj
hatlábúra,
de ma
valld be, világ, hogy a-
gyad lágyulva,
hát
valld, csak valld, és
aztán újra


Oldódom

polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.

mára kikristályosodtunk.

… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vesém s epém
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.

vízben azért
oldódom.

talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.

talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik

a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.

oldódom.

lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.

van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.

látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.

oldódom.

jó lesz ez így.


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.


Adj időt

Csepp tollhegyemen kicsavarva a bánat,
szó-színpatakokban a lapra lapult,
szép szem-szerelem-nyíl, mellbe-találat,
zsebembe időm vén rőt keze nyúlt.

Alcatrazi érzés testben az ének,
sok ködkürt hangja, s a Kína-bazár,
markolja a rács még, szökne az élet,
egy cápahad űz, s a lagúna bezár.

Kaszálnak a varjak – a festett falvak
a parttalan éjbe ledőlnek eléd,
hol gyermeki szájak az éhből falnak,
ott kékbe veszett a sok égi beszéd.

Hol tágul a mérték, hígul az érték,
zsírt kent horizontra nem-egy tudomány,
hol százon a nyolcat nyolcszor mérték,
ott emberi lét csak karpaszomány.

Ha dolgos az ember, az istene sem ver,
ki kortalan őre, cukorka marék,
ott bőrkanapéként gördül a henger,
és kődaru reccsen, a vas puha még.

Barátom az álom, a bárban várom,
s ő zászlót tör le a bástya fokán,
tükörbe tekintek, a váram várrom,
de nem nevetem ki hiún – mi jogán?

Bár szép szemeidnek a bársonya kámfor,
még vágyom a csókot, a mind sem elég,
ezt mondani kéne, de mondani százszor –
hát mondd, mielőtt majd elhisz a vég!


Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend.
Ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már:
no, szebb igét igér Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’ lám, ma ő. ki fél,
ebének azt ne mondja, ‘vakk’ –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart?
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél?
Kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a szél fütyül,
s a farzsebedbe’ fésü ül,
hiába vagy kitáruló,
becéztek úgy, mi, áruló?
Beléd rugott a ló, s ezért
ne várd baráti jobb kezét.

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, ha szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


A hangya

Anti valójában kevés dolognak szegült ellen
hangyafeletti erővel emelte
nap mint nap
a falevelet
néha megállt egy percre
kérdő tekintetét rám vetve:

miért?

okos válasz soha nem jutott az eszembe

Charlemagne vér szerinti rokonom
nem nagy ügy
bár
ükapám nevét sem tudom már
dédanyám egy JPEG szürke árnyalatai
nagyapám visszatért Szibériából
anyám sose szerette a banánt
én korán megtanultam kesztyűbe dudálni

ha más nem
legalább fiam emlékezni fog még nevemre


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne köss rám béklyót, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Fehér rózsa

(modern tördelésben)

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed


One day

in the rear-view life is terse
moment’s love to brood about
one day at a time traverse
time is but a roundabout

my part in the universe
toothpick, not the center beam
just forget my puny verse
one day I’ll have never been


Várkonyi Miklós eredeti ötlete nyomán

Alma

mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad…

mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.


Ezüstdollár

bitekbe morzsolva mind
mit kül- s belvilág
játszott velem

földnek feszül
mint a
templomkertben didergő
ázott
szelíd villám –
életem igazára tüsszent

ingzsebnyi tera-báj
piros|kék-mezők
mágnesporába hempereg

digi-urnámra Faraday köpenyt vetek
méla ünnepély –
félévente hamvadok bele

egy ezüstdollár csak
mit őriz még kezem

*

neuron-rugókon
flipper-golyó pattan
hang(ulat)-buborékok alatt
néma színekben vibrál
a 25 centes
analóg öntudat

dopaminra megy a játék
bár titokban mindannyian
új életet remélünk –
hacsak ez
már nem az

ha hibázok
olcsó a kifogás
a négyből két dimenzió cinkelt
vagy tán
csak én nem vagyok elég jó

*

délnyugati domboldalon
maroknyi ételhordóban viszem
éjfelhő-agyamnak
a házi kosztot

tenyeremben még
a jóleső
hűvös érintés

de kire bízzam majd
a soha fel nem váltott
ezüstdolláromat?


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.

Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.

Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.

Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!


Hova tegyem

kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.

kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.

kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.

kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.

néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?


Hol vagy

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.


Akkor vagy

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon

megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod

ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on

föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom

sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon

akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom


Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.