mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.
hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?
a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.
lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.
