Címke: elmélkedés

Lent és fent

vers / versciklus

I.
lent

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet

Cserno

próza

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.

Pillanat-csodák

próza

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.

Hétrét

vers

minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.

proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,
meztelen királyon kelmék,
V-tlen küzdő vadliba.

fogpiszkáló isten ínyén –
törik s terítőn marad –
táguló múlt tófelszínén
megpattanó kődarab.

Ady él

vers

Nincs szép élet
Nincs bús halál
Fél az Isten
Még rám talál

Édes bánat
Magyar nóta
Szent szerelmünk
Őszi óra

Messze Párizs
Bolond vére
Vad az ember
Csókja kéne

Szende az Úr
Sosem korhol
Öröklétben
Nagyra gondol

Függőkert

vers

ki Napnak háttal áll, mereng el árnyakon,
s mi árnyabb tán, mint
éj-mély rezzenés
lenge függőágyakon

ne kérdd Japán egén Napot,
hoz-é s mi színe holnapot.
ma van
hogy nem voltál végtelen soká –
egy szálkás szem mered
tová

messze,
hol múlt kéj-ek-éje
atom-ugarba szánt,
s némi errogán szén
pont benned talál a néki szánt
szűzi hidro-génre –
ott gyúltál Énre

több is az,
mint szemben a szálka –
Ember öntelt úszógumijában
tövis
az idő egy-folyása:

lám, mint vágtat, alatta vad
zsinórpadlás s a színpad,
mégis hogy méri hasztalan években évit –
hány milliárd évig
nem volt év sem
én sem –
s vélt őse
idő se

ám lásd, az Ember mégis meddig haladt:
“halljuk, Univerza,
sok fekete gyomrod
korgott”

“vice versa”

nem függő-e lét, mi kétségből istent gyúr,
s nem önnön kétségét imádja-é
ki leborul
az úr,
ki függők nyaki ütőerébe fecskend,
kezét áldja-é

mit szeretsz: kábítja szellemed,
hogy bírd mind-mind,
mi ellened –
mesés függő-kert e kép,
de a jószág, ki belép, belát,
fordul s kérdi,
ennyi volt-e hát

álmom még pajzán kémhatás,
Mata Hari selyme
hajnalig órám kitölti,
s a többi
csak notredám-parázs

függőkert,
ki ejt már érted könnyet

Reggeli

próza

tojásdivatok jöttek, mentek
de a reggeli maradt
az ami

melegvérű húga régen pályaudvar
lágytestű kisöccse valami kornél
de a reggeli, kérem
az gerinces

s én hármuk közül mégis
melyikhez vagyok a
leghűtlenebb

Rezonancia

vers

hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a lelkem,
hol van a szűz lányokban az asszony, s hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?

antik Las Vegas-est mimikája idézne feledt kort,
szélkelet-éle homokba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot:
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.

légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, csupa isteni béke, mi fortyog,
s végül az éj, hol az amfiteátrumi csend szava hortyog.

Ráktérítő

vers

mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.

Hálás

vers

frankó, hogy e korban nem gyötör a köszvény,
s megvéd elemektől az én kis tanyám,
falakon sincs rólam FOGJÁK EL körözvény –
te érdemed ez mind, édes jó anyám.

lett néhány barátom, s átmentem oroszból,
nem kell nékem oly sok napnak nap után,
le sem esem tán majd a ferde toronyból –
szabadlelkű lettem, ezt adtad apám.

gyermekbetegséggel -álmon át nem estem,
tépőzár tart fogva szállna-perceket,
gravitáció sem nyomta földbe testem,
s nem fehér lovam is vitt már herceget.

öröm, mikor itt vagy, jer tölts a boromból,
engedd, hogy bukéja lelked oldja ki –
van karomban olykor, van még ki dorombol,
ha az ember hálás, jó kimondani.

A hangyák útja

vers

tépj, te világ, tépj
hatlábúra

nézd
vén Európánk –
falkám múltja
fala-
kon jól edzett
nagylábujja,
s ha az
oktán felhőt
arcán fújja,
a gyu-
fáját gyakran a
Balkán gyújtja

bele
zendül még bala-
lajkám húrja,
puszi-
pajtásunk lett
Bajkál gúnya,
csak a
nyakban szűk az a
pajtás gúnya

s most
hullik az élet a
krajcár-lyukba,
mint
új jobbágy lépsz
csapdájukba,
és
újra a pár, aki
markát nyújtja,
a te
jussod lám csak a
kancák rúdja

aki
menne, mehet ma, ki
marhán unja,
s bár
már nem a drótok a-
latt átbújva,
de a
lábak előtt csak a
hangyák útja

halld
agg anyafölded, a
hangján búja,
s ne i-
lyen rongy százast
szabj rá újra

jöjj
s tépj, ha akarsz, tépj
hatlábúra,
de ma
valld be, világ, hogy a-
gyad lágyulva,
hát
valld, csak valld, és
aztán újra

Megmondta

vers

megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.

vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.

Back to Top