Mit ér

Mit ér, ha halhatatlanul
kabát a föld alatt lapul,
s szavad felett fakó a csend?
Sulinkban ős az órarend:
ha elcsitultak intrikák,
ha béle unt a kisdiák,
s a főgumó is érti már,
no, szebb igét dalol Pi-áR.

Mit ér, ha rendületlenül
kabát a rézsün elterül?
Kiment etetni dán kutyát,
Patyomkin ósdi ágyuját
seperte rá az őszi szél,
s a perbe’, lám, ma ő, ki fél:
ebének azt ne mondja, vakk –
de róla mit se mondanak.

Mit ér, ha gondolatlanul
kabátba gondolat vadul,
ha bánt, ha félelembe’ tart,
az arc elött emelve kart.
Hiába van megélhetés
belőle, én nem értem, és
a fontosabb-e, jó legyél,
vagy az, ma este jól egyél?

Mit ér a hetyke szembeszél,
kabát szakad, szemed beszél,
bevarrva szád, a lég fütyül,
s a farzsebekbe’ fésü ül.
A ló beléd rugott, s ezért
ne várd baráti jobb kezét,
lehetsz, ha mersz, kitáruló –
becéztek úgy, mi, áruló?

Mit ér, ha búslakodni lát
divattal áltatott kabát?
Szeress, mi szíveden kifér,
ne mondjam én neked, mit ér!
Ha Párizs ősze bészökött,
s szerelmesed felé lökött,
a mában éld a jó napod,
s ha halni kell – na jónapot!


A hangya

Anti valójában kevés dolognak szegült ellen
hangyafeletti erővel emelte
nap mint nap
a falevelet
néha megállt egy percre
kérdő tekintetét rám vetve:

miért?

okos válasz soha nem jutott az eszembe

Charlemagne vér szerinti rokonom
nem nagy ügy
bár
ükapám nevét sem tudom már
dédanyám egy JPEG szürke árnyalatai
nagyapám visszatért Szibériából
anyám sose szerette a banánt
én korán megtanultam kesztyűbe dudálni

ha más nem
legalább fiam emlékezni fog még nevemre


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, tagadni akarsz –
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám béklyód, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj csak ránk, vár még sereg éj.


Fehér rózsa

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed


One day

in the rear-view life is terse
moment’s love to brood about
one day at a time traverse
time is but a roundabout

my part in the universe
toothpick, not the center beam
just forget my puny verse
one day I’ll have never been


Várkonyi Miklós eredeti ötlete nyomán

Alma

mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad…

mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.


Ezüstdollár

bitekbe morzsolva mind
mit kül- s belvilág
játszott velem

földnek feszül
mint a
templomkertben didergő
ázott
szelíd villám –
életem igazára tüsszent

ingzsebnyi tera-báj
piros|kék-mezők
mágnesporába hempereg

digi-urnámra Faraday köpenyt vetek
méla ünnepély –
félévente hamvadok bele

egy ezüstdollár csak
mit őriz még kezem

*

neuron-rugókon
flipper-golyó pattan
hang(ulat)-buborékok alatt
néma színekben vibrál
a 25 centes
analóg öntudat

dopaminra megy a játék
bár titokban mindannyian
új életet remélünk –
hacsak ez
már nem az

ha hibázok
olcsó a kifogás
a négyből két dimenzió cinkelt
vagy tán
csak én nem vagyok elég jó

*

délnyugati domboldalon
maroknyi ételhordóban viszem
éjfelhő-agyamnak
a házi kosztot

tenyeremben még
a jóleső
hűvös érintés

de kire bízzam majd
a soha fel nem váltott
ezüstdolláromat?


Május 32

Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.

Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.

Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?

Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.

A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.

Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.

Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!


Hova tegyem

kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.

kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.

kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.

kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.

néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?


Hol vagy

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.


Akkor vagy

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon

megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod

ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on

föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom

sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon

akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.