Kihordanám

X. szonett

belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.

való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?

csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,

az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.


2020. április 13-22.

A csillaghoz

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ma milliónyi éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.


Mihail Eminescu La steaua című versének fordítása

Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

vágyam fele-vágy,
fátylad csodanő,
bölcsőnk betegágy,
szívem kovakő

késő születés,
meddő szerelem:
csókunk üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Sárga

sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ

sárga kert várta már,
véle költöző madár

sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár

spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán

télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán


T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


New Orleans

alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt


Hélium

klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes


Négy év Csehov

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a tó
gémeskút ásít
                                                   szomjan vesz a ló
hull napok hossza
                                                   s a halra a só
egyujjas élet
                                                   száz verszta a hó

lányunk egy kurszki
                                                   úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
                                                   a vetés fölött
áll napok hossza
                                                   és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
                                                   nem jött nem akar

tükör a szántón
                                                   a vetés oda
ásít a gémes
                                                   a szomjak lova
hálátlan kurszki
                                                   sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
                                                   mit vetne tavasz

nyír kérge rikít
                                                   és vedlik a ló
a kurszki személy
                                                   már senki se jó
szélvörös ég tép
                                                   a vetés oda
s a tél ujjatlan
                                                   száz éj kaloda


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
megigéztek maszkok, titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer,
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
s vérképem faux lion – a bé sem öltözött –
örök, s feltör a kérdés, a ‘voulez-vous danser’,
fekete gazellám, a szívem költözött.


Dalai dalai

I.

Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.

Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajákról –
kit éltet e tompa, e bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, ki fájni akarsz,
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám fékedet, úgy se zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj még ránk, vár még sereg éj.


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyal-arcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ledőlne tán e gát,
de fénytörést hiába korrigálna,
a szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Málna

ingzsebet kaparó szeretet,
tőn-feledt, liluló málna,
tiéd, csak nyújtsd érte kezedet,
önfeledt, bolondos álma

van, hogy a napon is remegek
lassacskán emberré válva,
hideget nem nagyon szeretek,
légy te a telem kabátja

szürkület lopkod már színeket,
egyre csak tömi a zsákba,
megkapom, vagy sem, a szívedet
nem bíznám Erosz nyilára

fennsíkra simuló kezeket
túlérő nyárderék várta,
édesen rám vetett szemedet
úgy mint én, senki sem látja

alkonyok, hogy miért veresek? –
kérdésed mosolyt csal számra –
ingzsebből jön rá a felelet,
pirosra festi a málna


Többnyire

Az ember többnyire várja nyarát,
ingei sok színárnyalatát
felöltve a korzón s tenger partján,
szép feleséggel az edzett karján
nézi a hullámok játékát,
s küldi az asszonyt: fogjál békát!

Az ember többnyire várja az őszt,
iskola mellé járva – az ősz t-
anára idézi fel ádáz báját,
‘áldva’ a régmúlt Ádám báját:
menzán ette a bolgár répát,
s várta a bűnt: Apa, hozd már Évát!

Az ember többnyire várja telét,
sózni, kaparni a járdaszegélyt.
E kéményseprő várta? Fenét!
Szívesen átalu-ÁÁÁááá 💥 … a felét.
Fogja fejét, támasztja a létrát,
épp Mikulástól látta a példát.

De én a tavaszt kérném, igazán,
látni a zöld színt némi gazán.
Babámtól válna pirosra a táj –
piknikezünk, fogy sonka a máj –
s összesöpörve e szív maradékát
herceggé csókolja a békát.


Kerek

te édes alma vagy. tebenned én
kukac ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.

ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.


俳句

talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván


Szabadság

Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.

Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
torkomban dobogás
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.