Tag: természet

Középakarat

vers

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.

Még inkább

vers

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.

Parton

vers

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.

Titkos tangó

vers

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.

*

Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.

Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.

Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.

Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.

Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.

Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.

Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.

Otthon

vers

Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.

Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s majd hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára s a tárgyai védik a lét magasától.

Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágokat ápol az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.

Itt lakunk

vers

szántóföld árkai sziklákat teremnek,
dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
határra kigördül, s öleli családját.

erdőn fák karjukat feltartják meztelen,
várják zöld pattanást, bőrön míg megjelen`,
egy évszak három nap, oly bolond az idő,
április havában havazni nem illő!

tengernek partját több kőküklopsz vigyázza,
hullám-gyermekeket pajkosan lerázva
forgatják fejüket, jó messze ellátnak,
fehér bőgatyában fotó-modellt állnak.

őszelőn szerte két tájköltő vetekszik,
réz-arany színkovács, szikrát csap fel egyik,
szivárvány-roncstelep-turkáló a másik,
színpompát varázsol egész lombhullásig.

fából van árbóccal májusnak virága,
itt lett sport labdával dobni karikába,
Könyves Kálmán nevét Salem még álmodja,
tavakon takaró a tőzeg-áfonya.

Sam Adams hírnevét dicséri kocsmáros,
teáját tengerben áztatja főváros,
tél haván messze csússz, bálnáknak integetsz,
biztosan tudod már: ez itt Massachusetts.