klór vagy tán argon csak nüánsz
a Nap kellemes
ám jódnak ha xenont kívánsz
már az is nemes
Tag: természet
Négy év Csehov
nyír kérge rikít
és vedlik a tó
gémeskút ásít
szomjan vesz a ló
hull napok hossza
s a halra a só
egyujjas élet
száz verszta a hó
lányunk egy kurszki
úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
a vetés fölött
áll napok hossza
és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
nem jött nem akar
tükör a szántón
a vetés oda
ásít a gémes
a szomjak lova
hálátlan kurszki
sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
mit vetne tavasz
nyír kérge rikít
és vedlik a ló
a kurszki személy
már senki se jó
szélvörös ég tép
a vetés oda
s a tél ujjatlan
száz éj kaloda
Szavannák fia
Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
maszkok megigéztek, s titkuk belém szökött.
Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer:
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.
Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
s vérképem faux lion – ha bé sem öltözött –
feltör s örök a kérdés, a ‘voulez-vous danser?’ –
fekete gazellám, a szívem költözött.
Dalai dalai
I.
Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.
Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.
Seregély
testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.
ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?
te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, tagadni akarsz –
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám béklyód, úgyse zavarsz.
ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj csak ránk, vár még sereg éj.
Fénytörés
Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyalarcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.
Ha szólna szám, ha dőlne mind a gát,
a fénytörésen az se korrigálna –
ma szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?
Málna
ingzsebet kaparó szeretet,
tőn-feledt, liluló málna,
tiéd, csak nyújtsd érte kezedet,
önfeledt, bolondos álma
van, hogy a napon is remegek
lassacskán emberré válva,
hideget nem nagyon szeretek,
légy te a telem kabátja
szürkület lopkod már színeket,
egyre csak tömi a zsákba,
megkapom, vagy sem, a szívedet
nem bíznám Erosz nyilára
fennsíkra simuló kezeket
túlérő nyárderék várta,
édesen rám vetett szemedet
úgy mint én, senki sem látja
alkonyok, hogy miért veresek? –
kérdésed mosolyt csal számra –
ingzsebből jön rá a felelet,
pirosra festi a málna
Többnyire
Az ember többnyire várja nyarát,
ingei sok színárnyalatát
felöltve a korzón s tenger partján,
szép feleséggel az edzett karján
nézi a hullámok játékát,
s küldi az asszonyt: fogjál békát!
Az ember többnyire várja az őszt,
iskola mellé járva – az ősz t-
anára idézi fel ádáz báját,
‘áldva’ a régmúlt Ádám báját:
menzán ette a bolgár répát,
s várta a bűnt: Apa, hozd már Évát!
Az ember többnyire várja telét,
sózni, kaparni a járdaszegélyt.
E kéményseprő várta? Fenét!
Szívesen átalu-ÁÁÁááá 💥 … a felét.
Fogja fejét, támasztja a létrát,
épp Mikulástól látta a példát.
De én a tavaszt kérném, igazán,
látni a zöld színt némi gazán.
Babámtól válna pirosra a táj –
piknikezünk, fogy sonka a máj –
s összesöpörve e szív maradékát
herceggé csókolja a békát.
Kerek
te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.
ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.
俳句
talpam langy tető
gerincén hűs csillag kél –
kövem est taván
Szabadság
Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.
Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.
A Napra lehet
2017. aug. 21.
I.
kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?
II.
mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme
meredten nézem
torkomban dobogás
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép
mindkettő
na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat