俳句

őszi levélre
fényképezni jobban vársz
mint gereblyézni


A zsákutcák belső szépsége

Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.

A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.

Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.


98. szonett

első értelmezésben

Hiányodat hogy ontja április,
ha cifra-tarka díszeket kötött –
ma ifju szívre keltne bárkit is,
de véle már Szaturnusz elszökött.
Hiába hív – vidám, s nem is dala,
madárkafütty se szín a lelkemen,
mit ér a flóra édes illata,
gyümölcsüket sosem szemezhetem.
Ma nincs dicsem, mi nem feléd vezet,
virágszirom cinóberére sem,
akármiben, mi kedves élvezet,
hasonlatod, te mintakép, lelem.
        Te távol, és a tél lep el belül,
        e délibáb ha vén ölembe ül.

az angol rímek nyomán egy modernebb értelmezésben

Ez április hiú vörös hering.
Te messze, ő meg áltat emberin,
szavára szving felel, s a képe smink –
ma lám Szaturn is édi nektarin.
De funky-jazz ugyan mi végre kell,
a tőke gyér, kacsán nem ér’ aszú,
csicsás dizőz ez önjelölt modell,
üres kosár, ha fában ott a szú.
Elém hazudna még ezernyi bájt
negédesen, de maximum besóz,
hamis diéta mind, mi ínybe vájt,
az egy valódi íz Te vagy, glükóz.
        Tavasznyi tél – hiányod ily fekély,
        Te gondolat-cirógatott tökély.


William Shakespeare – Sonnet XCVIII

From you have I been absent in the spring,
When proud pied April, dressed in all his trim,
Hath put a spirit of youth in every thing,
That heavy Saturn laughed and leapt with him.
Yet nor the lays of birds, nor the sweet smell
Of different flowers in odour and in hue,
Could make me any summer’s story tell,
Or from their proud lap pluck them where they grew:
Nor did I wonder at the lily’s white,
Nor praise the deep vermilion in the rose;
They were but sweet, but figures of delight,
Drawn after you, you pattern of all those.
        Yet seemed it winter still, and you away,
        As with your shadow I with these did play.

Túl a csúcson

az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.

a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.

homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,

s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.


Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Nem adatott

ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém

én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más

hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel

mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott


Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


Szelektív némaság

jó társaddal hallgatsz jókat
szép beszédnek hallatszókat

világ ha lekozmált, s bosszant
mért tennénk még hozzá rosszat

életed, hogy vélem töltsed
nem mondok már néked bölcset

s giccs lenne az együttlétre
ne vágyj tőlem elnyűtt szépre

szólok én, ha szájad kérem
s tüzes karikában vérem
mondom, ha a szemed éget
mondom én, azt nem kell kérjed


Eső

egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port

leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort

ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz

oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz

el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
éget az arcom az
égre leső

majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső


Lejtés

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva lángba vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.


Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Vissza a vadonba

II.

rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!

legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nemrégen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva

fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre

engedd!

a vadon hív
lázálmok csendőre


Csend a sorok között

nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.

nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.

nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.

nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’emm’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.

nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.