nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.
nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.
foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!
mennyi szétszórt, ferde-görbe fa az Ember.
megrezgő egyensúly, utak, mit gaz takar,
s a vágy – a dombtetőn az őszi tölgy – teher,
lábikra remegés, folytonos balkanyar.
lépj, ma sárba ásott gyökér, lépj, csak egyszer!
szédítő kötéltánc. Nap térít csakhamar.
II.
rövidzár
rázza fel szilikon műagyad
léted is rákot kelt
jobb mint
több műanyag
konzumált eszmekör
ízes propaganda
ferde torztükörben ismersz csak magadra
kapaszkodsz a lapos világ peremébe –
Higgs boson
tudod mit
elmész a fenébe!
legenda őrzi
ki szélét elengedte
szeméről tépte a kötést
s
ki megtette
nem félte végét a létének nemlétben
vadon hívó szavát idézte –
nemrégen
dédapja
ükapja élt még ott
s vadászta dúvadat ebédre
esőben elázva
fehéren markolod,
homlokod veríték
sápad a lakáj
hol hullik a teríték
négyzetbe tört formád
szegecselt egysejted
Faraday ketrecben él szíved
azt sejted
álmodban hallod
hogy hámlik a csend bőre
engedd!
a vadon hív
lázálmok csendőre
