T+1

a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.

az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!

te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.

egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.

én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.

majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.


Lefelé

mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál (négy-öt fok kedvesen)
oly rideg altató, a kar vacog belé.

metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.

suhanó lánchinta húz sikolyt a körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába vasszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.

őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.

isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
most emelsz-e már végre rá is poharat?

integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.

relatív világban rejtőzik a vigasz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása igaz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.

élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.

mozgólépcsőn te is elestél először –
a fejben gyorsabb órát vaj ki értené? –
nincs kivétel, semmit sem kezdhetsz elölről,
hullsz csak napról napra – lassabb idő felé.


Az idő utolsó estéje

Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.

Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.

Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.

Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.

Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.

Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.


Séta

1+2+3+4+5+6+… = -1/12

Szótlanul baktat melletted.
Egy vadgesztenyét rúg eléd, s az koppan az úton pattogva –
titkos kódján jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt, véledkorú vándor, földid.
Szívós, bár emelkedőknél mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged:
Legyél csak bátor nagyfiú!
Vezesd az úton – mit ő lát, te nem –
rád hagyja, nem hiú.

Keresztút jön, s jön gyakorta,
szemedbe néz:
Fej vagy írás?
Janus-pénz repül.
Mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Vajon hol jár amíg alszol –
sosem sikerült meglesned.
Veled marad? –
kíváncsi vagy, s mikor ébredsz, ül melletted.

Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb?
Fejed mért csak Jönön töröd?

Szemfényvesztés,
illúzió.
Ki mának él, tán az okos!
Logika hűvös rendszere roppan milliomod fokos fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe csal jövőt eléd.
Délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat mérhetetlen mennyiségben:
egy, két, há`, négy és így tovább…
ám összeset mindenképpen.
Az összeg, hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed.
A rafinált bűvész, csalfa mágus hátad mögött nevet:

Tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.

Átlátsz már rajta?

Időtlen Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad, s a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Az idő

II.

Az Idő olyan, mint parányi gyermekkéz:
kihajtós könyvre bukkan játszva, s csodálja
a varázst: absztrakt papír csíkok csodája
képét s értelmét nyeri, majd szemébe néz.

Néz, mint nyikorgó ablak a lomos szertár
falán, hol pocakos Valóság zugában
őrá vár – szuszogva megböki ujjával,
hümmög felette, komótosan körbejár.

S ha könyv csukódik parányi kézből esve,
színtelt, gyűrt lapok csodája, ne félj, benne
még mindig Te vagy, csupán a szem mi leste
többé már nem kétli – nemlétét feledve.


Kedvenc versemről

figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.

nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:

“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”

de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!

írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …

Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.

hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.

művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …

s körötte mind mind … a csillagok.