Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.
Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.
Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.
Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.
Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.
Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.