minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.
benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.
mustrálgatom kopott családfa táblámat:
pökhendi királynők után mért futok?
szárnyas lovaim bár L de L szállnának,
bástyákra fel én is csak gyalog jutok.
sorstársam királyát óvja pillantásom,
sakkban van a mester, és kissé korán,
leketyegő percek árnya az álláson,
kibicek szerint már esélye sovány.
szimultánt játszik egy árnyalak mivélünk,
bólogat és ellép, új partnert talál,
pepita világban fürkésszük, mi végünk,
s ránk se nézve ad majd mattot a halál.
I.
a képzeletemben
oly gyakorta följön
az utolsó ember
ki meghal a Földön
s hogy mit tesz egy isten
ha senki se látja
tán felveszi ingem
s majd az lesz kabátja
a maszkját levéve
tán magára ismer
majd lankák levében
ellangyul az inger
már nem alkot újat
és legyint világra
a dombtetőn fújtat
s már nem vár imákra
világegyetemben
fizetve a kölcsön
ha meghal az Ember
az utolsó Földön
I.
Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.
Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.
Kint és bent.
II.
Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…
De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.
ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon
megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod
ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon
lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom
holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on
föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom
sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon
talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon
akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom
Kr. sz. e. 336
Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.
Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”
Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”
Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.
Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?
Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!
Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.
Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.
1+2+3+4+5+6+… = -1/12
Szótlanul baktat melletted.
Egy vadgesztenyét rúg eléd, s az koppan az úton pattogva –
titkos kódján jelez feléd.
Félszavakból érthetnéd őt, véledkorú vándor, földid.
Szívós, bár emelkedőknél mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged:
Legyél csak bátor nagyfiú!
Vezesd az úton – mit ő lát, te nem –
rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön, s jön gyakorta,
szemedbe néz:
Fej vagy írás?
Janus-pénz repül.
Mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?
Vajon hol jár amíg alszol –
sosem sikerült meglesned.
Veled marad? –
kíváncsi vagy, s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb?
Fejed mért csak Jönön töröd?
Szemfényvesztés,
illúzió.
Ki mának él, tán az okos!
Logika hűvös rendszere roppan milliomod fokos fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe csal jövőt eléd.
Délibáb,
tömegvonzás mozigépe.
Adj össze egész számokat mérhetetlen mennyiségben:
egy, két, há`, négy és így tovább…
ám összeset mindenképpen.
Az összeg, hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed.
A rafinált bűvész, csalfa mágus hátad mögött nevet:
Tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.
Átlátsz már rajta?
Időtlen Örök a tegnap lábnyoma.
Vállon paskol sétatársad, s a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.
Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.
Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.
Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!
Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.
Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?
Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.
Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?
Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.
figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.
nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:
“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”
de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!
írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …
Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.
hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.
művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …
s körötte mind mind … a csillagok.
