Kihordanám

XI. szonett

az ész vezette emberek hadát
nem adta ég – talán nem ésszerű.
s a nyájasok követte garmadát?
ha nyáj a nép, a nép sem épeszű.

vezére nagy, s lehet, ma népszerű,
a taps kijár, ha egy a lelkület,
ha nem, te légy okos s a tényszerű,
csigád se búg, ha vész a lendület.

jövő falát mi kaptuk: alja nép,
apánk falazta, verte vasszegét,
inogva állt a kő, de rakta, szép
meszet köpött le, föl meg icce vért.

e falra dől, s kiált az ifjuság –
a csend szavát, a béke virtusát.


2020. április 13-22.

Kihordanám

VIII. szonett

szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.

szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.

szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.

ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.


2020. április 13-22.

Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Szilánk

új kis csésze, porcelán
belé képzelt óceán

illatozik, gőzölög
felszántják a gőzösök

kihörpintem, kortyolom
nem is édes, korholom

asztal szélén porcelán
elpárolgó óceán

végét már jól ismerem
félek, tán le is verem


Büntetett előétel

kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.


A kés élén

a kés élén nem hűs a kék acél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
utam rideg ma, metsző jég a szél,
ha láthatom, se láthatom meg őt.

oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers elnyűtt kátránypapír,
a kés pengéje bőr mélyébe mar,
s egy titkot tenyérbarázdánkba ír.

a fejreállt világ utál, s kiköp,
majd rám rivall pár szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
itt szeretni ma már nincsen miért.


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyalarcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ha dőlne mind a gát,
a fénytörésen az se korrigálna –
ma szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Álmodozó

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.