mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál (négy-öt fok kedvesen)
oly rideg altató, a kar vacog belé.
metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.
suhanó lánchinta húz sikolyt a körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába vasszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.
őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.
isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
most emelsz-e már végre rá is poharat?
integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.
relatív világban rejtőzik a vigasz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása igaz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.
élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.
mozgólépcsőn te is elestél először –
a fejben gyorsabb órát vaj ki értené? –
nincs kivétel, semmit sem kezdhetsz elölről,
hullsz csak napról napra – lassabb idő felé.
