Kontraszt

Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.

Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.

Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.


Fészked kövén

fészked kövén
virrasztok éjtlen
balról balra
gördülünk ébren
hűvös márvány
csípőmbe olvad
nedves álmod –
szentelt a holnap

fészked gallyán
hajad mint ében
balról jobbra
szépen, mint régen
bűvös kátrány
álmokba lépek
halkul múltunk –
jönnek a gépek


Pillanat-csodák

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.


Hommard a Jean Schmidt

ha már
homár
Komár
s komám

nyergel
s nyargal
nyergén
nyeglén
Adél után
ma délután

repeszt Budán

két-ker.

kétely
kétely két elly?
ej!

pók-ker.

lapot kapok
szalon pubi?
hmmm
ez a google pikk ásza?
képtelenség
hej, hal ászok, hal ászok
ki szákos, iszákos?
laptop
nátha
loptap?
hádha…
na, Maris, máris itt termett az Internet
folkszvágen sporthorgász ponty hu
A.I.?
a’mmi?
[Peca bot] hi, I can help you, so …
psszt! ráng!

rock-ker.

lépcső
ház
csap
ágy
s éppen kancsal
foncsor képem
fogad a falon
rég húztam ki
magam
lefogytam
máma már nem hasad tovább

Hot-elka, kedvesem
hogy mondják rendesen
szoba hoztak
vagy
sóba hoztak?
a heringettét
kiesett
m’-erre-szem-em-lék-szem?
olyan üres a tekintetem

csak tettetem

vekk-ker.

keltek-e félteke?
féltek-e?
fél teke??
golyó fészekkk …
-öltöző
megvan, Gurul madár!

‘G. Arthur – Csokoládét!’

csokolád ét?

féltek-e?
ne félj … nevess!
félt eke?
ne vess, arass!

but
no rush …


Béke

I.

ha fordul a Föld, s pizsamát oszt,
a Hold sosem érzi a pátoszt.

mi fáj odalenn, beteríti –
itt sírva szaladt el az E.T.,
itt szív a pokolra ölelve.

gályára evezni, ha menne,
Gaiába ki döfte a kését,
s most dönti az éj keritését –

utánad az emberi állat,
bokádra cibálja gatyádat.

lehúz ezeregy gravi-kábel
s lélek-nano-tube, nosza vágd el,
dressz-ing mit a Gül Baba tür-be,
csak lógj lefelé, ki az űrbe.

mint szúnyog, a csend ül a tájra,
s felcsendül a fejben a lárma:
én azt hiszem, az buta kérdés,
Föld népei közt van-e békés…

mikor jön el újra a béke?

II.

galamb, mi repül fel az égre,

s Noénak a hátvakarója –
az emberek jóakarója –
mit őriz a csőre vagányan –
régész, ki kutatta, de hányan.

vakarva malacnak a háta,
tán nem viszi sírba a nátha…

ám mindenesetre, egy hátha?


élefazssiV

mikor anyámból haltam
mesélik
sírva pottyantam vissza
megint e világra
és rám jellemzően
szembe vizeltem a főorvost

halálnak tűrhető volt
csak anyámat viselte meg
de ez érthető

milyen bizarr is lenne
ha az idő nyila
pont a halál felé mutatna
mikor mindenki
épp azt
nem
várja

mit vár az ember?
a szülinapját
sőt
minél fiatalabb
annál inkább

agyunk megtekeredett logarléc
a jokert szerintem valaki már kihúzta a pakliból
az asszony szerint teenager vagyok
s a nagy szülinap felé menet
ma egy nappal megint fiatalabb lettem

ajándékaimat gyűjtögetem
az odavezető úton

mindig az utolsó szerelem a legszebb


Lefelé

mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál (négy-öt fok kedvesen)
oly rideg altató, a kar vacog belé.

metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.

suhanó lánchinta húz sikolyt a körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába vasszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.

őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.

isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
most emelsz-e már végre rá is poharat?

integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.

relatív világban rejtőzik a vigasz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása igaz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.

élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.

mozgólépcsőn te is elestél először –
a fejben gyorsabb órát vaj ki értené? –
nincs kivétel, semmit sem kezdhetsz elölről,
hullsz csak napról napra – lassabb idő felé.


A költő

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit mint hetyke sólyom ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.

Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni de szörnyen!

Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.

Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
nem fáklya, perzselő, kérem… s nyelven sincs fölös harag…
igaz, talán éppen ezért is nincs, aki vegye.

Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz… uram bocsá` macskaeleség.

Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
s kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.


Az idő

I.

Az Idő olyan, mint hélium, mit a Nap
izzad keservesen – bennünk lágy töltelék,
megannyi léggömbként fölfelé lebegnénk.
Kakasszó pumpálja, éjjel aztán kilap… ,
s kopott, horpadt tartályban mind együtt feszül.
Új nap új magasba kipukkant ballonok
légje hajt – legyen bár fonnyadt, de atomok
Zeppelin sóhajából: dicsőség belül.

Tudjuk mi mind, léggömbök hajnala minő
feszült: bár ránt a kötél, mégis csak szállnak
magasba, s ott fent bukdácsolva, egymásnak
biztatva mondják: “Milyen jó ma az idő!”


Back to Top