mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál négy-öt fok kedvesen,
oly rideg egy altató, kar vacog belé.
metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.
suhanó körhinta sikolyt rajzol körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába láncszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.
őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.
isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
hát emelsz-e már rá is végre poharat?
integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.
relatív világban rejtőzik az igaz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása vigasz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.
élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.
mozgólépcsőn te is elestél először –
a fent-gyors órát ugyan mondd, ki értené? –
nincs kivétel, semmit nem kezdhetsz elölről,
és napról napra hullsz lassabb idő felé.