élefazssiV

mikor anyámból haltam
mesélik
sírva pottyantam vissza
megint e világra
és rám jellemzően
szembe vizeltem a főorvost

halálnak tűrhető volt
csak anyámat viselte meg
de ez érthető

milyen bizarr is lenne
ha az idő nyila
pont a halál felé mutatna
mikor mindenki
épp azt
nem
várja

mit vár az ember?
a szülinapját
sőt
minél fiatalabb
annál inkább

agyunk megtekeredett logarléc
a jokert szerintem valaki már kihúzta a pakliból
az asszony szerint teenager vagyok
s a nagy szülinap felé menet
ma egy nappal megint fiatalabb lettem

ajándékaimat gyűjtögetem
az odavezető úton

mindig az utolsó szerelem a legszebb


Ballada a szalonnáról

(játék – ám véresen komoly történet – hangutánzó szavakkal)

I.

ui? – röf – ui – röf röf – ui cupp ui – röf röf röf

ui cupp cupp – röf

toccs ui ui

II.

ui ui?

III.

loccs, ui? cupp uöf toccs röf röf

röf, loccs, cupp nyamm röf toccs röf röf

röf, loccs, cupp nyamm röf röf toccs röf

loccs loccs, cupp nyamm nyamm röf röf toccs röf

loccs loccs, cupp nyamm nyamm röf

loccs loccs, cupp nyamm toccs

loccs loccs, röf toccs

IV.

kukurikú, röf ui? uiii, nyissz, hrrr, hissz shhh serc nyissz serc

klikk reccs hissz klakk

V.

klikk sniff cupp serc nyamm


Szabadság

Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.

Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.


俳句

csúcs éles köve
völgy tenyerébe simul –
rügyek fakadnak


Hol vagy

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.


Bika

Bágyadt, ébredt életközép
Bikaviadalt vágy a nép,

Bronz ék zöldell hamis tavaszt
Bika ritkán nyújt be panaszt

Bizalom csúszik meg epén
Bika áll porond közepén

Badar életmalom imák
Bika szédül, forog világ

Barikád áll sétány helyett
Bika áldozva hajt fejet

Bűvös, bájos, leányregény
Bika egymaga hal szegény

Belép alkony vörösébe
Bikaéj vérköntösébe


Lefelé

mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál négy-öt fok kedvesen,
oly rideg egy altató, kar vacog belé.

metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.

suhanó körhinta sikolyt rajzol körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába láncszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.

őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.

isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
hát emelsz-e már rá is végre poharat?

integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.

relatív világban rejtőzik az igaz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása vigasz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.

élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.

mozgólépcsőn te is elestél először –
a fent-gyors órát ugyan mondd, ki értené? –
nincs kivétel, semmit nem kezdhetsz elölről,
és napról napra hullsz lassabb idő felé.


Séta

Szótlanul baktat melletted,
s egy vadgesztenyét rúg eléd –
koppan az úton pattogva,
titkos kód, min jelez feléd.

Félszavakból érthetnéd őt,
véledkorú vándor, földid,
szívós, bár emelkedőknél
mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged,
legyél te bátor kisfiú,
vezesd az úton – mit ő lát,
te nem – rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön – s jön gyakorta –
szemedbe néz: fej vagy írás?
Janus-pénz repül – mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?

Amíg alszol, vajon hol jár? –
sosem sikerült meglesned.
Kíváncsi vagy, veled marad? –
s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb –
s fejed mért csak Jönön töröd?

Bűvészet mind, illúzió.
Ki mának él, tán az okos –
logika hűvös rendszere
roppan milliomod fokos
fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe
csal jövőt eléd: délibáb,
tömegvonzás mozigépe.

Adj össze egész számokat
hihetetlen mennyiségben,
egy, két, há`, négy és így tovább,
ám összeset mindenképpen!
Az összeg hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed,
a rafinált bűvész, csalfa
mágus hátad mögött nevet:

tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.
Átlátsz már rajta? Időtlen
Örök a tegnap lábnyoma.

Vállon paskol sétatársad,
a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.


Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
partján ülve flegmán lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Felállok majd egy nap, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.


Hová lett a tavasz

I.

Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.

Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.

Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.

Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.

Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.

Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!