Hot-drog

a trochiscus viperarum emlékére

kanálban fortyogó leveske,
kereslek megbúvó erecske,
ragacsos penészíz bűn-konyha,
agyamat köti fel kiskontyba.
azt hiszem, mégis itt fogyasztom,
lökj ide fél grammot, s elalszom.

*

klór-parfüm, neon-zizz, új emó,
amit ér, gyilkol a jó kemó –
ennek is vége lesz majd egyszer,
ám addig falhoz vág a vegyszer.
orvosom elmerengve mondja,
letűnt sötét korok gyógymódja:

gyógynövény s érvágás tagadva,
orrszarvúagyar sem akad ma,
nincs sebbe marokszám pókháló,
sírkertben fejmoha-turkáló,
s hot-drog, ha kitört a kolera:
napon sütkérező vipera.


Akkor vagy

ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon

megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod

ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon

lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom

holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on

föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom

sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon

talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon

akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom


Álmodozó

Kikötő zsibong, reccsen faláda,
sarkon kofa köt alkut halára.
Felkaron horgony, pipafüst kereng,
vastekintettel alkonyon mereng –
szeméből indul kérdése útra
látóhatárra, ívén is túlra,
s mögötte zuhanva, múlt-vízbe csap:
‘vágyak és görbület – ez lenne csak?’

Sok ezer alkonynak előttre száll –
kis falu alvégén legényke áll,
szikfehér útkanyar vitte apját,
bánata malmában őrli napját.
Szavak selyme simítja meg hátát,
anyai szem jól érti a vágyát,
szíve enyhül, néz Édes arcába,
s harap kerek, vér-veres almába.

Évek szálltak, maradt a szegénység,
illatozva hívta őt a pékség,
s járt korgó hassal kenyerek után,
egy szeletnyit kért, egyetlent csupán.
Vágya vitte tettre, vitte jóra,
kemencét fűtött a hajnal-óra,
bajusz serkent, és inasból lett pék,
keze alatt gömbölyödtek zsemlék.

Tavasz jött és megpezsdült a vére,
Nap csalt forgó szoknyákat a térre –
sok színes pillangó, s mind táncba hív –
leány-illatoktól dobbant a szív.
Karjában perdült bohókás vágya,
holdfényes esték csillagszem lánya,
csengve kacagták kerekded almák,
nem is sejtette, világgá hajtják.

Sajgón rohant a lenyugvó Napba,
parton lihegve, űzve, becsapva,
új napot ácsolt, messzire vágyott,
hívták a titkok, itta a távolt.
Harmonika sós dalát szerette,
szívéből a kést tenger kiette,
vitorla dagadt a tajték fölött,
s lapos világa kigömbölyödött.

Az idő sok kötélvéget kibont –
szótlan arc is mennyi mindent kimond:
ropogós cipók, gömbölyű almák,
s egy szőke virág – hűek s a csalfák.
Fél élet foszló emlékeire
köt csomót az est, s az öböl vize.
Tenger felől szellő kerekedik,
cserzett arcán békesség születik.

Horizont búvik égnek aljába –
hűs vizek keze kúszik nyakába.
Elül kikötőn az alkony csendje,
síró kötelek, s a hálók rendje.
Kocsmában zene szól s gyúl egy kacaj,
kendők alól, mint tűz, lobban a haj.
Szem sarkán mosollyal gondol nagyot:
kikerekíthetné ezt a napot.

Néptelen part egyedül találja,
móló szélén lábait lóbálva,
új vágy árja emelkedik fölé,
mely talán lesz, talán nem, az övé.
Árbócerdő nyúlik fel az égbe,
fent sziporkák tűnnek semmiségbe –
tér hálója görbül meg köréje
ez egyszer még, egyszer azért végre.


Bika

Bágyadt, ébredt életközép
Bikaviadalt vágy a nép,

Bronz ék zöldell hamis tavaszt
Bika ritkán nyújt be panaszt

Bizalom csúszik meg epén
Bika áll porond közepén

Badar életmalom imák
Bika szédül, forog világ

Barikád áll sétány helyett
Bika áldozva hajt fejet

Bűvös, bájos, leányregény
Bika egymaga hal szegény

Belép alkony vörösébe
Bikaéj vérköntösébe


A Hold könnye

Fáradt szavam elcsendesülve
csak ledől a töltés oldalán.
Pihennék én is melléülve,
itt nem rúg belém ma más talán.

Zúzott kövek éles melege,
résekből a pitypang kandikál,
alant hegytetők olvadt leve –
mint a világ rendje, folydogál.

Hogy éj sötétje fölénk borul,
a szavam már régen szendereg,
talpfák szurokszagába szorul
ki nem mondott gondolatsereg.

Palack vörös puhítja párnám,
s üvegén át eget kémlelem:
a Hold egy fa tetején vár rám,
torz képe oly szokatlan nekem.

Borvörös csepp gördül le arcán,
kötne batyut, s vinné óceánt –
rég áhítja, szöktetné karján
ős jussát az ezüstszív leányt.

Postavonat kattog altatót,
címezetlen álmokat kapok –
megkésett, kis-Jézusnak valót –
a Holdnak meg jönnek űrlapok.

Én láttam, csak én a Hold szemén,
s palackom őrzi még a könnyet,
félhold s -világ búja lett enyém,
nekem már úgysem árthat többet.

Tanácstalanság, mint sas lebeg,
ránk les, csak az ébredésre vár.
Jön hajnali teher, s vas remeg –
a Hold bár engem is vinne már!


A szobrász

porlepte kabátban áll a műtermében,
padlón ezer apró márványkődarab,
haj hull homlokába, tűz ég a szemében,
ritka nap, ha hajnalpírig nem marad.

szerszámélen éled meztelen, fehér kő,
földöntúli fókusz, mámor mesteren,
kivonás varázsa, vág, hasít a véső,
s ujja szobra hűsén simít nesztelen.

mi lakik a mester ráncolt tenyerében,
mi az, mit a szem nem, kéz csak, ami lát?
nem másért érinti jártában-keltében,
csak hogy kitapintson minden kis hibát.

gyakran érnek engem így el már az esték,
szóba szőve szívem, eszem s gondokat –
sorokon, hol fel nem száradt még a festék,
szemem fürkész újra, s csiszol gondolat.

vers-húr pengetésbe szép időmet ölve
őket is becézi pillantás, s a kéz,
mint lányokkal járva kart a karba öltve,
már az alkotás is éppúgy megigéz.


Endre barátomnak

Lefelé

mélyszürke kútgyűrűk ölelnek sebesen,
hol reszkető újholdak törnek százfelé,
pára penészt dajkál (négy-öt fok kedvesen)
oly rideg altató, a kar vacog belé.

metróállomások színes filmje pereg,
a fáradt olaj langyos szele émelyít –
olvasó az élet, fogynak napok, hetek,
itt tengerek, ott aknák nyelik gyöngyeit.

suhanó lánchinta húz sikolyt a körbe,
a sötétbe feledt egy izzadt délután –
majális hajába vasszemeit köpte,
mint dinnyemagok szerte kocsma udvarán.

őszi pótvetésként terülsz szét világban,
itt sóhajok, ott viccek, fű- és lőszerek,
fogaid között kés, maholnap virág van,
az ritka, ha egy tűzből mentett műremek.

isten szólít – érted még fiat is cserél,
s te őérte egy gyertyát, vagy csak olajat –
idő veremében eddig véle estél,
most emelsz-e már végre rá is poharat?

integritás feszeng kopott lakkcipőben,
a sátrad előtt béle eső is esett,
cipőfűző gáncsol, rohannál cipőtlen,
ám gyorsulásnak álma rég ködbe veszett.

relatív világban rejtőzik a vigasz,
s ez nem csak holmi vörös agitáció,
testtelen számoknak vallomása igaz,
mert ők tudják, hogy nincsen gravitáció.

élet súlya az, mi görbíti az utad,
a bölcsők talpát, kiflid s koporsószeged,
folyton zuhanásban szemed egyre kutat
egy pár stabilabb pontot, s tán csak kék eget.

mozgólépcsőn te is elestél először –
a fejben gyorsabb órát vaj ki értené? –
nincs kivétel, semmit sem kezdhetsz elölről,
hullsz csak napról napra – lassabb idő felé.


A szén dala

vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém

fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar

csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lesz-e enyém

páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret

álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled

vas fia csákány
roppan a szén
megtör a márvány
szíve helyén

hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
háta felém

vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín

lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény


A Napra lehet

2017. aug. 21.

I.

kétségtelen,
az égen
renoválnak valamit.
úgy nézem,
hátulról
lángvágóval
egy szurokfekete korongot
hasítanak ki éppen belőle.
érdekes,
ennyire figyelmetlen lennék?
azt hittem,
mindenhol kék.
de most
tisztán látom,
hogy ott bizony fekete.
hmmm…
biztos elöregedett,
vagy gyári hibás volt,
vagy Gagarin vasgolyója
verte le a vakolatot…
mi?
hogy népfogyatkozás?
arról tudtam, szívem.
jaaa, hogy napfogyatkozás!
ejnye,
hát tényleg,
a Nap meg hova lett?

II.

mélyfekete kút
kékbe sziporkázó pereme

meredten nézem
torkomban dobogás
úgy vártam ezt a percet
mint egy kisdiák
lágy félhomály
a karom megborzong
feltűnik egy csillag
áhítat
elhagytak a szavak
a teljesség röpke pillanatai
de szép

mindkettő

na
azért néha pisloghatsz, kedves
nagyfiú vagyok
kibírom azt a
fél másodpercnyi hiányodat


küldtelek fájón…

küldtelek félve
önzőn remélve

elröppent mátka
jó húsz év átka

a mindenáron
parazsát járom

véremben kél még
perce a kétség

csendje rám horpad
élve már holtad

vajon ma hol vagy
s van-e ki elhagy?

viselted ingem
szerettél engem

ölembe loptad
élted és holtad

arcomra fontad
belém csókoltad

rám lakatoltad
sziklád rátoltad

keresztként hordtad
s én

              téptem rólad
szent formám fájón 🙁

Sent from my iPhone


Az idő utolsó estéje

Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.

Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.

Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.

Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.

Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.

Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.


Hová lett a tavasz

II.

vérnarancs őszelő, koldusszív,
savanyú medvelánc táncba hív,
fakuló klórezüst sejtzsongás,
mellkasban ketyegő lemondás.
vérpumpám műholdja tétova,
tervezné utam, de nincs hova,
frissensült angyalszárny csábító,
molnárok féknyomán nyári hó.

tudásom ragacsos kottalap,
életem, oviba hordalak.
Kamcsatkán csasztuskám andalgó,
létem két részeges pillangó.
széltépett színdarab: tenmagad,
szögesdrót, szisszenés, fennakad,
alkonyba botorkál, meg-megáll,
szivarfüst megható, szembeszáll.

könnyekbe desztillált tisztaság,
csuklómon bilincs is ritkaság,
Orient expressz a gyorsbüfém,
fűszerem lágy ízű betűfém.
ólomsúly mellényben mellúszás,
oxigén, nehéz a búcsúzás,
csuromvíz pufajkám levetem,
s tavaszom egyre csak keresem.

jégholló, kapufa, hessmadár,
elég az én bajom mára már,
elgázolt kedden a száncsengő,
Mikulás, mit szól a Teremtő?
porrá tört, ízekre szétszedett,
ápoló kápolnám szép szemek,
mosolygós madárdal felemel,
emigráns gólyapár kelepel.

jobb szemem üveg, de ragyogó,
megleltem tavaszom, vacogó,
vérpumpám helyére beteszem,
hét napig egyébként sem eszem.
bárányok mosolya felhőtlen,
még jó, hogy idáig felnőttem,
hidd már el végre a kedvemért,
tavaszod mindig is benned élt!


Back to Top