szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét tört rám a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.
ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
csak szelíden nézlek, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja vodkámat felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.
időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.
néhanap megállok a kisállomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.
tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér ismét az éj.
fejem tán a gőzös, korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg: nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, vonatod, mi áll.
hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
lesz egy sok ezerből, amely rád talál.
kínait rendelsz egy füstköd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.
asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirul, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”
