kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.
kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.
kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.
kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.
néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?
Idézetek
myAphrodite
Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.
Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.
Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.
Európa
Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?
Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:
Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.
Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.
Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.
Prométheusz nevében
A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a sikamlós kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.
Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?
Senkinek nem volt.
俳句
stressz-szesz fel
lehet, de meg nem –
sírkőzsír
俳句
csúcs éles köve
völgy tenyerébe simul –
rügyek fakadnak
Eszmélés
Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?
Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.
Anya, de ugye szeretnek minket?
Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.
De, anya, tényleg szeretnek minket?
Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!
Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.
Angyalszem
szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét tört rám a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.
ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
csak szelíden nézlek, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja vodkámat felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.
időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.
néhanap megállok a kisállomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.
tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér ismét az éj.
fejem tán a gőzös, korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg: nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, vonatod, mi áll.
hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
lesz egy sok ezerből, amely rád talál.
kínait rendelsz egy füstköd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.
asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirul, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”
Nem szűnni
I.
Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.
Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!
Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.
Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.
5000 mérföld szerelem
Terminál.
Útlevél-mosoly.
Búcsú a hét-váltástól – ők a fedélközben jönnek.
Ajkam peremén várakozik a szó: egyedül – de nem kérdezik.
Már nem.
Tudják.
Cipő és hátizsák tűnnek el a szellemvasútban – belső értékeimet is a dobozba?
Úri szabó vagy Csernobil szimulátor?
Sötétkék egyen, világoskék gumikesztyűvel – megbicsaklik az úri hangulat.
Letapogatja a megnyitásaimat – az angolt keresi.
Hintaszék a nagy-képernyős valóság előtt – üzemlátogatás.
Szent Péter vár – a 7A-nál.
Pagát-osztály, udvarias tolakodás – senki sem játszik ultira.
Nincs panasz, tengerre néző ablakot kaptam – a balkonos száz éve nem módi.
Csigasor arcképcsarnok szurkol egy súlyemelő nagymamának.
Fürkészem, ki húzta a mellettem levő lapot.
Ő szép lenne – gondolom.
Ő tovább lép.
Sky Mall, lássuk mi a pontos idő – svájci precizitás, minden oldalon 10:10.
Mellém huppan egy lány.
Takarók, párnák – és búcsúban lőtt, egypálcás fejhallgatók.
Ő csatja, én csatom – akkor hol az enyém?
Nem-útlevél-mosoly.
Rükverc.
Kerozinfüst.
Ovális sötétség – karácsonyfaégő ültetvény.
Az óvónéni ismerteti a játékszabályokat.
Széllel szembe fordul a százezer lovas – irány: ahol a madár se jár.
Eltörpült város, sajt és vodkás üveg – babaház hangulat.
Vibráló neonfény üldöz szemhéjaim mögé.
Isteni az ülés – próbál a maga képére formálni.
Mint szákolt hal harcolok – majd beletörődöm.
Két alkar találkozik véletlenül – egyik sem húzódik el.
Kényelem a kényelmetlenségben – ismeretség ismeretlenül.
A rég együtt illúziója válik arctalan vággyá.
Villódzó képernyők lesik az alvó kabint – unalmas némafilm játszik.
Álomtalan, kicsavart testek repülnek a holnapba új álmokat kergetni –
monoton, fekete zúgás rajtuk takaró.
Kozmikus sugárzás vetít belém sarki fényt – észak délibábja elevenedik meg:
A terminál vég nélküli folyosója, ahol szó nélkül foglak kézen.
Taxit intünk a reggeli hunyorgásban mint gondtalan tizenévesek.
Régi utcák, mint a város mosolyai görbülnek körénk.
A villamos-csilingelés előtt álló léggömb árus,
a szivárvány a szökőkút friss permetében,
a fényesre fogdosott orrú bronz szobor,
a mohó galambok félszeg bólogatása,
a villád hegyéről számba olvadó krémes,
a folyó csillámló, sör-savanykás szele,
a meleg kézfogásunk a hídon,
és forró csókunk a szigeten –
a mába-ragadtság tiszta, mélykék reménye.
Kamerám néz arcodra – dolga végezetlen.
Fénykép – egy örök pillanatban?
Száz tonna veri be nagylábujját, szökken, imbolyog – foxtrot uniform charlie kilo.
Egy földrész lett kicsit nehezebb.
Sugárfék józanít.
A pilóta taxival megy – de rendes tőlük, minket is bevisznek a végállomásig.
Adrenalin és időzóna jutnak lassan közös megegyezésre.
Zavaros fejek merülnek okostelefonokba, és szurkolnak a súlyemelő nagymamának.
Búcsú nélkül állsz fel, s hagysz el örökre.
Mindezek után?
Szép, mondhatom.
Talán már hozzáedződtem – ha lehet valaha.
Okmánykeresés – a másik sorban állsz.
Még egyszer | először | utoljára még
bambán követ szemem.
Eszmélő agyam kopogtat s rám nyit – te, tényleg ő tetszett neked?
Hát, most hogy mondod.
Hét-váltás már köröz a négyes versenypályán.
Magamba fordultan nézem hosszú percekig.
Unalmas ez a verseny – egyik sem előz.
Kutyák szagolnak – majd hiénák.
Útlevél-mosoly.
Egyedül.
Már nem kérdezik.
Tudják.
Hol vagy
I.
Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.
Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.
Kint és bent.
II.
Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…
De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.
Fohász
Oxford városában egy kis kápolna áll,
bent férfi ajkáról a halk imája száll.
Kezében egy papírt erősen szorongat,
lottószelvénye az, s teremtőt szólongat:
Istenem, segíts, hogy kihúzzák számaim,
s valóra váljanak végre az álmaim!
Cserébe ígérem, eztán békén hagylak,
sohasem kérek mást, többé nem zavarlak.
Az Úr, ki többnyire sohasem válaszolt,
kivételesen most hozzá imígyen szólt:
Fiam, oly csüggesztő amit teremtettem,
napját sem tudom már, hogy mikor nevettem,
szívemet a sok harc összekaristolta,
ám te ma nagy mosolyt csaltál az arcomra.
Mély baritonjába remeg rózsaablak:
Ördögre mondom én, szívesen hallgatlak!
Hallgatlak míg világ vagy akár örökre,
jöjj csak el máskor is, kérelmed törölve.