Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.
Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.
Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.
Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit mint hetyke sólyom ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.
Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni de szörnyen!
Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.
Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
nem fáklya, perzselő, kérem… s nyelven sincs fölös harag…
igaz, talán éppen ezért is nincs, aki vegye.
Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz… uram bocsá` macskaeleség.
Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
s kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.
Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind’ belevész.
Ki a mában szívvel él,
mint a költő, ki verssel ébred,
tavaszt idéz és rügyként éled,
a napja is többet ér,
ha csillagszemű, bohém zenész.
S ha a ködből majd táj kél,
ha hó olvad, s a csizma sáros,
templom körül ledől a város,
pihébe kap a lágy szél,
csak szállj véle, szállj, nem lesz nehéz.
Kr. sz. e. 336
Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja –
tán csak egy árny ugrasztja nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.
Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél lelke völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat,
Hogyhogy az úr most nem lovagol?
Finom kezével védi Apolló:
Huszadik nyár dala, pazar legény!
Árész feketén száll, mint holló:
Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.
Szandál csosszan a kútmély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.
Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
hogyan is mondta ma Diógenész?
Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava nem sok, több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Szétzülled nép, s nem lesz állam?
Lámpával keres embereket?!
Nem kétlem már életem útját,
Nagy Sándor vagy Diógenész,
becsvágyam viszi döntés súlyát,
telosra leltem, Arisztotelész.
Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!
1+2+3+4+5+6+… = -1/12
Szótlanul baktat melletted.
Egy vadgesztenyét rúg eléd, s az koppan az úton pattogva –
titkos kódján jelez feléd.
Félszavakból érthetnéd őt, véledkorú vándor, földid.
Szívós, bár emelkedőknél mind többször dől rád, hogy fölvidd.
Néha már előreenged:
Legyél csak bátor nagyfiú!
Vezesd az úton – mit ő lát, te nem –
rád hagyja, nem hiú.
Keresztút jön, s jön gyakorta,
szemedbe néz:
Fej vagy írás?
Janus-pénz repül.
Mi jön most?
Csendes napok? Új kihívás?
Vajon hol jár amíg alszol –
sosem sikerült meglesned.
Veled marad? –
kíváncsi vagy, s mikor ébredsz, ül melletted.
Nélküle, mondd, mi lesz veled?
Meddig az Időtlen Örök?
Volt vagy Jön öröke hosszabb?
Fejed mért csak Jönön töröd?
Szemfényvesztés,
illúzió.
Ki mának él, tán az okos!
Logika hűvös rendszere roppan milliomod fokos fekete lyukak peremén.
Kút vibráló tündökképe csal jövőt eléd.
Délibáb,
tömegvonzás mozigépe.
Adj össze egész számokat mérhetetlen mennyiségben:
egy, két, há`, négy és így tovább…
ám összeset mindenképpen.
Az összeg, hinnéd, végtelen?
Ámítja, becsapja szemed.
A rafinált bűvész, csalfa mágus hátad mögött nevet:
Tucatja mínusz egyet ad –
éhségbe habzsolt lakoma.
Átlátsz már rajta?
Időtlen Örök a tegnap lábnyoma.
Vállon paskol sétatársad, s a gesztenyét odébb rúgja –
sörösdoboz pattan távol,
s zendül galaxisok húrja.
belém írtad, ami savanyú
a kovászos uborka harsogását
a cukorka éles-rücskös hízelgését
a friss aszfaltba tévedt cipő szagát
izzadt titkod vonzó-taszító dilemmáját
a szódás ballonban feszülő 9 voltos elemeket
beléd írtam, ami savanyú
az élet árnyékos oldalát
belém írtad, ami sós
a Halál-völgy meztelen mélységét
a nyugtalan óceán végtelen görbületét
új kalászra várni Karthago szántóföldjein
a nemtörődöm jéghegyekre száradt tajtékcseppeket
beléd írtam, ami sós
az önbecsülés szikes göröngyeit
belém írtad, ami keserű
a gyógyszerfiókban lekvárról álmodó tablettát
a vissza nem térő múlt és az örök illúziójának harcát
egy pohárka kísérőt a véremben ingázó vodka-malária mellé
beléd írtam, ami keserű
a kéretlen igazságot
belém írtad, ami csípős
a mexikói tivornyák magányát
a vöröshagyma haláltusáját és a fokhagyma önérzetét
beléd írtam, ami csípős
a novemberek keddjein inged alá lopakodó hajnalt
belém írtad, ami édes
a süteményillattal teleaggatott decemberi falakat
beléd írtam, ami édes
egy kócos kisfiú takaró alól kidugott meleg lábát
egymásba írtuk, ami ízes s ami íztelen
én már azt hiszem, úgysem érzem az ízeket
te meg szerintem nem is akarod
Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?
Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.
Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”
Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.
Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.
I.
# ram-ta-ta-tam,Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.
Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.
Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!
Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.
Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?
Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.
Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?
Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.
Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.
*
Tisztásnak szélén két ifjú fácska
nyúlik fel égre pajkos törtetőn,
gyermekzsivajt hall, mint éljeneznek,
ha labda köztük röppen át mezőn.
Tavaszi zápor, virág a hajdísz,
suta még ág ha szél táncba löké,
levél-érintés, ezer simítás,
egymás felé kapaszkodó gyökér.
Nyári napot már együtt takarják,
zöld-felhő lombjuk is egymáshoz bújt,
lágy suhogásban, árnyuk hűsében
félénk legénycsók egy lányszívet gyújt.
Évgyűrűk őrzik ragaszkodásuk,
románcuk kelti az örök szavát,
lassú a tangó összefonódva,
aszálytól sújtva s a tél zord haván.
Ősz vörösében pompázik egyik,
párja sötétben, a délceg, sudár,
falu-nép csodálja legszebb táncuk,
levelek szállnak, mint szabad madár.
Botján egy néni, lehet már száz is,
lelke még ifjú, bár ráncos a kéz,
legény emléke csillan szemében,
fákra szelíden egy szende lány néz.
Felhő megdörren, irigy ég átka
s örvénye törtet, korbácsa tépked.
Fa menti párját, gyökérrel tartva –
vakító nyíl tör derékba végleg.
Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, és gyilkos hővel ég,
ág fogja ágat, gyökér fonódva,
s hamvukba porlad titkos szenvedély.
I.
Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant – szem nem látja –
élet löttyen benned – szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,
csapódik faltól falig, míg nyugtot talál.
Hegyek ritmusába fakul a kék, s az út –
távoli fény zsebében ott lapul a múlt,
vad múlt hite – merengve pásztázza szemed:
ég válik ott heggyé? Hegy szüli az eget?
Mondják, ha elhiszed – szél legendát söpör –
vadon horizontját még járja az ős Kör.
Félisten, Egyenes fia, dimenziót
áttörve lépett a síkra, s érti a szót:
a szótlanság egyszerű igazát. Menne,
míg tér terül, mint apja végtelen, benne
az élet nem zökken, nem csapódik tétlen,
csak lágyan, mint olajfák csókja a szélben.
Alant világ fordul, s meglöttyen az élet,
messzi kék ereszti szem fókuszát szélnek,
pengő szisszenéssel feszül meg a vázad,
hetyke sarkaidat görbíti alázat –
ám formádba csorbul önnön erőd máris:
a Kör mély rejtélye irracionális.
Alkony borít tájat szürkülő veresbe,
fény száll le, s megpihen súlytalan kis teste.
Zsebéből a múltat szeretetté gyújtja,
beléd fészkelődik álmod alá bújva,
életvízbe olvad, ne csapódjon vadon –
éj csöndje a párnád, nesztelen a vadon.
Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s majd hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára s a tárgyai védik a lét magasától.
Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágokat ápol az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.
