Idézetek

A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a sikamlós kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.

Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?

Senkinek nem volt.