II.
arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.
mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.
súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.
furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.
szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!
éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.
I.
arccal a hóban,
a hóval az arcon,
hidd, te világ, ma,
hogy édesen alszom.
térdel a sóba’,
kalapja a sarkon,
fél cigi fényben
elázva a karton.
krisztusi pózba
meredve a markom,
félelem íze:
ma nincs aki adjon.
földön, az ólba’ –
ja, hol van a garzon –
út köve párna,
ha gördül az alkony.
fagy keze szótlan,
ezüstje a parkon,
átszakad éjen
a Holdon a Marson.
arccal a hóban,
a hóval az arcon,
ennyi egy ember –
a hóban egy arcnyom.
megmondta apám, hogy
kihalunk fiam,
hiszed, nem, akárhogy,
görnyed a higany.
kitömve lesz magyar
múzeum falán –
humora bár fanyar,
megmondta apám.
vitathatjuk ezt, hogy
volt-e igaza,
késő már, mivelhogy
kihalt ő maga.
s amit élt, se tárlat
múzeum falán,
cserélik a zárat –
megmondtad, apám.
mosolyban kerestem
hogyan lettél zseni,
Leonardo mester
taníts meg festeni
pazar lett a meló,
mit mondjak, isteni,
Michael-Angelo
taníts meg festeni
elgurult fél centje –
tudni kell veszteni –
csillagok Vincentje,
taníts meg festeni
elbűvölt Tahiti
s lányokkal lejteni,
Gauguin, ha teheti,
tanít majd festeni
s ha több van, tudom-é,
melyik fog kezdeni?
Manet ec-pec Monet
megtanít festeni
álmaim uralja –
fel sem tudsz kelteni –
Chagall is sugallja,
tanuljak festeni
kék kútkőn kakasszó –
nehéz kiejteni –
kockáztass, Picasso
taníts meg festeni
libabőr, angyali,
bajuszfék mesteri
szürröm áll fel, Dali
te taníts festeni
kidobná Festetics –
most kezdem sejteni –
ne segíts, Malevich,
tudok már festeni
polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.
mára kikristályosodtunk.
… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vesém s epém
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.
vízben azért
oldódom.
talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.
talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik
a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.
oldódom.
lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.
van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.
látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.
oldódom.
jó lesz ez így.
nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.
nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.
nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.
nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’emm’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.
nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.
lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.
fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.
fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!
fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?
ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!
zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.
szerbusz, Airbus!
a portugál légi—sas– elvisz
légyen bár napnyugatra, Memphis,
vagy délre akár,
Dakar.
Gorée.
hasban yassa massza,
szemben Dakar.
füst
takar-
ja szemét.
De kár.
Szilveszter jő, s murid,
tán iszik is véled egy murid,
hisz lám az iszlám
itt nem egy kereszt.
tény –
ha nem is keresztény.
Toubában tiltott a tubák –
s mégis szólnak tubák –
de másutt
veheti barát borát.
az Újvilág felé
a portugál
már csak a bőröndünket méri –
rég nem ő a Góré.
Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
maszkok megigéztek, s titkuk belém szökött.
Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer:
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.
Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
s vérképem faux lion – ha bé sem öltözött –
feltör s örök a kérdés, a ‘voulez-vous danser?’ –
fekete gazellám, a szívem költözött.
I.
Hegyek nyakán az este hűs parázsa,
s Tibet felől a szél a völgybe ér,
a mandalákat óvja lenge lába,
s amit sodor, ma mind a völgybe fér.
Az éj ködébe kötve száz imája,
kelet felől vörösre kél a fény,
Nepálra hull a hajnal unt varázsa,
s Tibet felől a vér a völgybe ér.
ne gyűlölj helyettük,
tört üvegen járnak,
alattuk, felettük,
szavakat adsz másnak.
magot szólj kezükbe,
kivágták a fákat,
simogatva, ütve,
szavakat adsz másnak.
hogy szeretnél értük,
ha kiégett árnyak?
s mégis oltod éhük,
szavakat adsz másnak.
jósnők csókja űz el?
tenyeredben lássad,
irhádba sült tűzjel,
szavakat adj másnak!
II.
palalap
levével keltlek
a koszok levésésével
éllé s ékké
kákák, kányák
kábák
kicsik a szakasz-közök
mellem émelyemé
tűt
s kék tavat köpök
mollom giszig görög
esése sebes
lánál tit s tát lehel
kopok
leszel?
leszel!
láttál s láttattál
műm s magam
kerek
